2017. október 28-án tartottuk meg a Hitvitát a debreceni Líciumfánál. Az alábbiakban az ott elhangzottak olvashatók és néhány ott készült kép látható. Az utcai hitvita után a közeli kávézóban folytattunk jó hangulatú beszélgetést az érdeklődőkkel, kötetlenül lehetett kérdezni a hitvita résztvevőitől a reformációról, bálványokról, szentekről és sok minden másról.
Résztvevők:
- M– Moderátor
- AR – Asztalos Richárd
- TL– Tokodi László
- VJ – Veres János
Bevezetés
M: Isten hozott minden kedves érdeklődőt! Itt állunk a híres líciumfa mellett, amely fává terebélyesedett ördögcérna bokor. A városi legendárium szerint a reformáció debreceni kibontakozása idején Nagyváradról érkezett a városba Ambrosius kanonok. Az új irányzat itteni képviselőjével, Bálint pappal ezen a helyen vitatkozva Ambrosius mester letört egy ágat egy bokorról, a földbe döfte és azt mondta: „Akkor lesz valami az új hitből, amikor ez a földbe szúrt lícium fává nő!”. Bálint pap azt felelte: „Akkor fa lészen”. Abból az ágból nőtt ki állítólag ez a fa, szimbolizálva a reformáció megszilárdulását. Most felelevenítjük e helyen a korabeli hitviták hangulatát, aktuális kérdésekkel foglalkozva. Bemutatom Ambrosius és Bálint mai „utódjait”, Asztalos Richárd lutheránus hitszónokot, Tokodi László domonkos szerzetest és Veres János református prédikátort.
A résztvevők egy pódiumon állnak
VJ: Áldás, békesség!
TL: Dicsértessék a Jézus Krisztus!
AR: Erős vár a mi Istenünk!
AR: Tegnap még nem volt itt ez az állvány! (a pódiumra mutat)
VJ: Melyik bálvány?
TL: Nem bálványt, hanem állványt mondott!
AR: Mondjuk igaz, hogy bálványokba sem túl nehéz belebotlani, tele van velük a világ. Nietzsche szerint a világban több a bálvány, mint a valóság.
VJ: Ha már a bálványoknál tartunk, e fa tövében bizonyára felmerült ez a téma párszor.
TL: Akartok beszélni róla?
Mi a bálványozás?
AR: Kezdjük akkor azzal, hogy mit jelent valamit bálványozni?
VJ: Mint annyi másban, a reformáció szellemiségének megfelelően, itt is egyedül a Szentírás adhat támpontot, mégpedig a Tízparancsolat: „Én, az Úr vagyok a te Istened. Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak.” (2 Mózes 20: 1-4)
TL: Én meg katolikusként azt mondom, a Szentírás szövege mellett, az azt értelmező Szenthagyományt is vegyük figyelembe, például Szent Ambrus olyan jól összefoglalja: „A bálványozás az Istentől elveszi a neki járó tiszteletet, és egy teremtett lénynek adja át.” Egyébként a Szenthagyományt (például zsinatok által elfogadott dogmákat) is a Szentlélek ihlette, ezért kapja meg a tiszteletet.
AR: Mesterem, Luther a „vastag” bálványozás, azaz a teremtett állatok, képek, dolgok imádata mellett beszél a „vékony” bálványozásról is. Ez azt jelenti, hogy valaki az embereket, pénzt, vagy akármely dolgot a világon inkább féli és szereti mint az Istent, és azokban inkább bizakodik mint az Istenben.
TL: Azt mondjátok, Egyedül az Írás (sola Scriptura), de azért úgy veszem észre, hogy Kálvin vagy Luther gondolatait elég gyakran idézik a Biblia mellett a protestánsoknál. Lehet, hogy a reformátorok írásai váltak a ti „Szenthagyományotokká”?
VJ: A Biblia mint egyedüli forrás, nem azt jelenti, hogy ne lenne szükség annak értelmezésére. A reformátorok célja műveikkel az volt, hogy mindenkit a Biblia tanulmányozására késztessenek.
AR: Az állandó reformációnak valóban része kell legyen, hogy minden korszakban megvizsgáljuk, újra gondoljuk, hogy tényleg a Szentírásból építkezünk-e, tényleg van-e kapcsolatunk Krisztussal.
A korabeli viták felidézése
TL: Akárhogy is, a bálványozás meghatározásában nem látok túl nagy eltéréseket, érdemes lehet megnézni, miért titulálták őseink kölcsönösen „bálványozónak” egymást. Luther és Kálvin nem fogták vissza magukat, szóval kezdjétek ti!
VJ: Kálvin szerint minden bálványozás, amit az ember ugyan az Isten szolgálatára vagy tiszteletére tesz, de isteni, bibliai parancsolat nélkül. Ilyen okok miatt távolították el a reformátorok a kereszteket, szentképeket, ereklyéket.
Még a harangok is majdnem kikerültek.
Biztosra akartak menni és minden olyan dolgot távol tartani, ami a hívő szeme elől eltakarhatja Krisztust. Ezért olyan egyszerű a templomaink berendezése is. Persze az ember szívének kell leginkább tisztának lennie, hiszen az egy „állandó bálványgyár”.
AR: Nálunk, evangélikusoknál végül az lett a tanulság, hogy csak óvatosabban kell bánni az ilyen eszközökkel. Van kereszt és oltár a templomban, egyedül a lelkész keresztet is vet, igaz egy istentiszteleten csak egyszer.
TL: Vegyük például a szentképeket, vagy a templomainkat díszítő freskókat, szobrokat. Ha valaki azokat imádja, az valóban tilos és kárhozatos dolog. De nem az a cél velük! Az a cél, hogy a világi, látható formákból az Isten szemléletére emelkedjünk. Igaz, hogy a Krisztussal való személyes kapcsolatra van leginkább szükség, de a feszület tiszteletre méltó jelképe folyton emlékeztet minket erre.
VJ: A hit által már megérintett, kellően tájékozott és olvasott emberek bizonyára képesek így viszonyulni az ábrázolásokhoz és jelképekhez. De ne feledjük el, hogy a széles körű, módszeres, nemzeti nyelvű oktatás a reformáció után kezdődött el. A nélkül pedig nehéz a közvetlen kapcsolat Isten írott szavával. És nehezebb a babonaság emberi természetből óhatatlanul fakadó veszélyével szemben védekezni.
AR: Bár magam is gyakran hivatkozom Arisztotelészre, vagy épp Kantra, be kell látni, hogy ha a magasztos eszmék és tanok csak a papság elefántcsonttornyában érvényesülnek, az nem fog automatikusan „leszivárogni” a hívekhez, főleg nem az Istent még csak keresőkhöz. A komplex szimbólumokhoz való érett viszonyulás helyett sajnos a rutinszerű vallásgyakorlás könnyebben kialakul.
TL: A reformátorok saját koruk gyakorlatát, szokásait vizsgálták. Az ő akkori tanaikat változatlanul visszhangozni ma igencsak idejétmúlt dolog.
Gondoljatok bele, milyen korban élünk! Az elvilágiasodás, relativizmus, és a vallás szisztematikus kiszorítása után mit jelent ma keresztet vetni vagy egy Krisztus szobornál megállni, letérdelni? Szerintem leginkább bátor hitvallást, hiszen a közvélemény az ilyesmit gyakran értetlenül vagy gúnyolódva fogadja. Hitünk igazságának megerősítéséről van ilyenkor szó.
VJ: Igazad van, nézzük meg inkább azt, hogy mik a mi korunk valódi bálványai.
A mai bálványokról
AR: Ugyanazok, mint az emberiség történetében bármikor. Pénz, siker, szex, hatalom.
VJ: A régi idők dalait Tinódi Lantos Sebestyén énekelte meg, de a mai énekmondó ezt mondja erre:
„Az emberek meg néznek
Hogy az Isten a pénz lett
Sorban nyílnak a bankok és
Az jelenti a rangot
Hogy mennyire állat az autód
Mekkora mellű a nőd és hogy
Meddig bírod feltekerni
A kocsiban a hangerőt”
(Tankcsapda: Mennyország Tourist – részlet)
TL: Őseink arról vitatkoztak e helyen, hogy hogyan lehet Istent méltón tisztelni és követni. Erről volt szó az utcán, a kocsmában, a templomokban. A mai embert csak azzal bombázzák mindenfelől, hogy hogyan gyűjtsön több anyagi javat és hogy a földi hatalom kinek a kezében legyen, gyakran a templomba járóknak is csak ez jár ez eszében.
VJ: Végső soron csak arról van szó, hogyan „bekkeljük ki” ezt a földi 70-80 évet.
AR: Ha már ilyen szépen összegyűltünk, miért nem járunk a végére, hogy mit tudunk tenni a hamis istenek lerombolásának érdekében?
VJ: Társadalmi szintű lelki krízist kell meggyógyítani. Az emberek önbecsülése feltételessé vált. Azt gondoljuk, csak akkor érünk valamit, csak akkor van helyünk a társadalomban, ha valamit leteszünk az asztalra. Például csinosak vagyunk, és divatosan öltözködünk…
AR: Boldog párkapcsolatban és házasságban élünk, „időben” jön is a gyerek…
TL: Sikerülnek a vizsgáink, jól fizető munkát kapunk…
VJ: Ha ezek nem teljesülnek, és nem kapunk pozitív visszajelzéseket a társadalomtól, akkor semminek, értéktelennek érezzük magunkat. Kényszeresen keresünk olyan tevékenységet, amelyek pozitív visszajelzésekkel kecsegtetnek és közben nem is vagyunk boldogok.
AR: Például felteszek egy jó képet az internetre és várom a „like”-okat, divatos, márkás ruhát veszek és várom az elismerő pillantásokat.
TL: Pedig egyáltalán nem is kellene megszakadnunk, hiszen születésünknél fogva megillet minket a méltóság. Csak nem azért, amiért sokan gondolják: nem azért, mert az ember természeténél fogva jó, hanem azért, mert Jézus Krisztus meghalt értünk.
VJ: Az a Jézus, aki szintén nem a sikerre hajtott Istenként, hanem elfogadta az emberi létezés legtragikusabb dimenzióját, a szenvedést és a halált.
AR: Na de van itt még egy kérdés, amit érintenünk kellene! Hiszen jó esetben a keresztény embert nem az anyagi dolgok felhalmozásának kényszere nyomasztja, de lelki kényszerként felmerülhet benne, hogy az üdvösség eléréséhez jó cselekedeteket kell végrehajtani.
Zárás
VJ: A vita kedvéért szívesen kukacoskodnék veletek ezen, de azt hiszem itt egyet kell értenünk.
„Az, hogy Isten elfogad minket, nem a mi érdemeink, …
TL: … hanem csakis kegyelme által lehetséges, és kegyelme által kapjuk meg a Szentlelket is,
AR: aki megújítja szívünket, és jócselekedetekre indít.“
M: Az utolsó, közösen elmondott mondat az ún. Közös Nyilatkozatból származó idézet.
A reformáció jubileumának évében, a reformátorok ökumenikus tanúságtételekének szellemében, évtizedes párbeszéd eredményeként, a Református Egyházak Világközössége 2017. július 5-én csatlakozott csatlakozott a Közös Nyilatkozathoz, amelyet eredetileg a megigazulástan kapcsán a Lutheránus Világszövetség és a Római Katolikus Egyház írt alá 1999-ben. Így ebben a fontos kérdéseben van már van egységes álláspont.
Ha lemaradtál, itt és itt elolvashatod a hitviták sorozat előző részeit.