Egy családos lelkésznő tollából:
Nem tudom más ígért-e ilyen sokáig egy cikket, mint én ezt.∗ :) Sajnos nem vagyok túl jó az idő beosztásában, pedig nagy szükségem lenne rá családos, három faluban önállóan szolgáló lelkésznőként. Sokszor érzem viszont azt, hogy nem is magával a beosztással van igazán bajom, hanem egyszerűen az idővel, mert elég sok feladat vesz körül a szolgálat és a család felől is (és itt rossz a sorrend!, de inkább így hagyom tanulságként magamnak és másoknak is).

Talán nem árulok el nagy titkot a cím után azzal, hogy nem vagyok eléggé kielégítő kapcsolatban az óramutatóval, meg a feladatlistával, meg az íróasztalon gyűjtögetett elintézendővel sem és a határidőket is csak szökőévben egyszer tudom megelőzni a szorgalmammal. A kedvenc bíztató igém a „nem lesz többé idő” :) (Jelenések 11,6). Alig várom…

Úgy gondolom, hogy ez talán nem is tipikusan lelkésznős probléma, hiszen más dolgozó nőnek is össze kell egyeztetnie a családi ügyes-bajos dolgokat, meg a tavaszi nagytakarítást a hivatásával. A parókia ajtaját viszont falun soha nem tudja úgy bezárni az ember, hogy akkor mindent letehessen és hazaérve felsóhajtson, hogy vége annak, ami munka. A legnagyobb kísértés pedig talán az, hogy leginkább magunk felé támasztjuk azt a hamis elvárást, hogy a mi családunknak (majdnem) tökéletesnek kell lennie. Annyira hálás vagyok azért, hogy elég hamar fel kellett ezt adnom és görcsök nélkül el tudtam engedni abban a tudatban, hogy egyszerűen csak élnünk és szolgálnunk kell nekünk is, Krisztust követve, vállalva a hibáinkat is.

A papírmunka - mert bármilyen hihetetlen, az is van bőőőőven, és gyülekezetenként sokszorozódik  - no ez persze akkorra marad, mikor a család már alszik, de legalább elcsendesedik. Cserébe nagyon sok zenét hallgatok és azért is szeretem ezeket az éjszakai időket, mert az a típus vagyok, akinek szüksége van a saját csendes elvonulásaira, amikor nincs körülötte senki.

De talán úgy kellett volna kezdenem ezt az egészet, hogy a férjem a gyülekezeteknek úgy szokott bemutatkozni, hogy ő a „papné”. Kicsit vicces, aztán ha jól belegondolok….  Nem lelkészi munkakörben dolgozik, de neki kell többet alkalmazkodnia hozzám és a szolgálataimhoz.

Egy lelkész házastársának lenni, akár férfi, akár nő legyen az illető, erős vállalással jár. Támogató férj és nem mellesleg, közel lévő nagyszülők nélkül fogalmam sincs, hogy lehetne mindezt kivitelezni.

Olyasmiről már talán írtak előttem, hogy néha úgy néznek rám, ha megtudják, mi a foglalkozásom, mint aki valamelyik másik bolygóról jött. Mert hát nő, meg általában nincs is palástban vagy legalább kosztümben, ami kicsit is árulkodó jel lehetne. Sőt, azelőtt, mielőtt megjelentek az első karakteresebb ráncaim, „törékeny” külsőm miatt nem feltétlenül vettek komolyan pl. banki ügyintézésnél egy gyülekezet képviseletében.

A teljesség igénye nélkül, színesítették még a szolgálatomat olyan események is, mint pl.

• Lebüfizte a gyerek a zakóm és már harangoznak befelé istentiszteletre. Vagy épp lázas, beteg, de ugyanúgy menni kell. És persze a két istentisztelet vagy hittanóra közti szoptatások is emlékezetesek
• Főzés és takarítás közben leírt gondolatok a prédikációhoz vagy bibliaórához.
• Várandósan, majd csecsemővel pedig egy építkezésünk és egy felújításunk is volt a gyülekezetben, és nem is tudom, hogy volt erőm hozzá, amikor eleinte fogalmam sem volt, mi az a fordított kanálhátas vakolás vagy mire használják a gérvágót.

Nagyon szeretem a helyet, ahol élünk, nem csak a közösségek miatt, akik között megtaláltuk az otthonunkat, hanem amiatt az érték miatt is, ami ott van a templomunkban és amit bontogathatok magamban, másoknak. A nem is olyan titkos, egyik legnagyobb vágyam pedig az, hogy úgy szeretném, ha erre több időm maradhatna. Csak néha így is azt érzem, hogy egyensúlyjátékot játszom, hogy a tőlem telhető legjobban mindenhol eleget tudjak tenni, családban, munkában, meg azért magamra is oda figyeljek. Kell tudnom megkülönböztetni a sürgőset az igazán fontostól. Kell lazának is lenni, mert a maximalizmust nem engedhetem meg magamnak. Nem alszom túl sokat (akkor sem, ha olykor később kelek az átlagnál :) ) és néha bizony lemerül az elem.

Amikor többször is úgy éreztem, hogy talán nem elég jó, ahogyan végzem a szolgálatom, eltűnődtem azon, hogy akkor vajon mi mást is csinálhatnék, amiben tudnék lelkes maradni, ami a nekem rendelt feladatom lehetne… és bizony nem jutottam semmi másra. Mert a legszebb hivatásom van, amit csak el tudok képzelni és hálás vagyok, hogy az Isten erre választott ki.

∗A többi szerző jó hírének megkímélése érdekében ezt a dolgot megjegyzés nélkül hagyjuk.... :)

Ha kíváncsi vagy még a lelkészek mindennapjaira, akkor a sorozat többi részét itt, itt, itt, itt és még itt találod.