Ez itt nem szentbeszéd!

"Engedem hadd menjen..."

Fábyverzum - Én és a problémám

2018. január 25. - Fábyka

Reggel van, vagyis hajnali 5.30. Borzalmas korán. Kimászom az ágyból, bele a papucsomba, irány a fürdő.

Zuhany, fogmosás, gyors fésülködés, kicsi smink. Mert egy kicsi mindig kell. Egy kicsi sosem árt. Belenézek a tükörbe és próbálok tagadni. Megpróbálom letagadni, hogy fáradt vagyok. Próbálom azt hazudni magamnak, hogy szép vagyok!

És igyekszem elhinni, hogy szuper lesz ez a mai nap. Pedig nem lesz. Nem lesz, mert semmi kedvem nincs hozzá. Kimegyek a konyhába iszok egy kis kávét. Tudom, enni is kellene, mert nem lesz ez így jó. De nem megy. Próbálom azt hazudni a gyomromnak, hogy éhes vagyok, de nem vagyok. Egy falat sem megy le a torkomon. Visszamegyek a szobába, előveszem a jegyzeteimet, belenézek. Erősen koncentrálok, próbálom elhinni, hogy tetszik, amit előző este írtam, de nem. Elmondom egyszer, kétszer, átgondolom, átírom. Hangosan is elmondom, hátha jobb lesz. Megkordul a gyomrom. Figyelmeztet, ránézek az órára 9.00. Mindjárt indulni kell. Próbálom azt hinni, hogy gyorsan túl leszek ezen a mai délelőttön, de nem leszek. Tagadok. Biztos minden rendben lesz. De nem lesz, vagyis olyan jól nem hazudok, hogy el is higgyem…

9.45! Késésben vagyok. Belenézek a tükörbe, felkontyolom a hajam, kiveszem a piercingem, felteszek még egy kis sminket (persze csak finoman), hogy elhiggyék. Elhiggyék azt, hogy tudom mit csinálok. 09.55 kétségbeesetten kiálltok ki anyának a konyhába:

„Vasald ki légyszi a ruhám, mert késésben vagyok!” (Megint! – teszem hozzá gondolatban.) Visszatérek a tükörhöz, belenézek, veszek egy mély lélegzetet és hazudok (ma már sokadjára): „Menni fog!”

Összeszedem magam, kimegyek az ebédlőbe, a ruha ránctalanul fekszik a széken. Anya rám néz és megkérdezi: „Tudod?” Nem tudom, hogy tudom-e, nem tudom, hogy jó-e, nem tudom, hogy mit kellene mondanom: „Tudom.” Válaszolom kurtán és halkan. Én sem hiszem el, ő sem hiszi el. Gyorsan felöltözöm a gyűlölt ruhába, fekete szoknya, fehér ing, kényelmetlen harisnya, fekete rövidszárú csizma, fekete kabát (ami már első találkozáskor tönkreteszi a kontyom). Gyors puszi, slusszkulcs a kézbe, jegyzetek, pénz… 2 perccel később már a kocsiban. Kapu nyitva (apa mindig kinyitja)! Kulcs a gyújtásban, kezem a váltón, remeg. Fáj a hasam, a szívem a mellkasomban dobog, gondolataim összevisszaságban rohangálnak a fejemben. Indulás! 1,2,3,1,2,3,4 és már ott is vagyunk! Túl korán, túl gyorsan! Még nem vagyok kész. Kiszállok az autóból, a cipőm hidegen koppan az aszfalton, bezárom a kocsit és elindulok. Egy porcikám sem kívánja, de tagadok. Persze menni fog, mindig megy, most is fog.

newhaven-brian.jpg

Belépek a kapun, Ica néni rám mosolyog, kedvesen visszamosolygok. Van még pár percem, megkérdezem, hogy hogy van. Mert így illik, mert tudom, hogy jól esik neki (talán nekem is). De nem figyelek igazán a válaszra, mert azt szeretném, hogy tőlem kérdezzék meg, hogy vagyok. Azt szeretném, hogy kimondhassam, rosszul, mert nem kívánja egy részem sem ezt az egészet. Azt szeretném, hogy észre vegyék, rosszul vagyok. Hogy rájöjjenek, most nekem a legrosszabb itt. Hogy adjanak egy pohár vizet és beszélgessünk. De ez nem történhet meg, mert nem így szokás. Ehelyett rámosolygok Ica nénire, elnézést kérek, és megnyugtatom, hogy később folytatjuk. Kezem a kilincsen, veszek még egy mély levegőt és benyitok. Egyesek rám néznek, mások közömbösek. Köszönök, mindenki visszaköszön. Egyesek mosolyognak, mások közönyösek. Elindulok határozott léptekkel előre. Az angol királynő nem fél annyira, hogy elesik, mint én. Odaérek a lépcső aljára, remegő (szó szerint remegő) kézzel megfogom a korlátot és elindulok felfelé. Felértem, a nehezén túl vagyok.

Teszek pár lépést előre, megfordulok, majd mosolygok. Magabiztosan, hogy legalább ők jól érezzék magukat. És bejön! Egyesek visszamosolyognak, mások közömbösek, majd pár perccel később felállok és elkezdem (többé nem félni, többé nem erőltetettnek lenni, többé nem aggódni, hogy jó lesz-e, többet nem hazudni, sem magamnak, sem másnak, hanem beszélni): „Kegyelem nektek és békesség…

Ezért kérlek, ha hallgatsz és, ha látsz a szószéken, ne gondold, hogy pusztán könnyű pénzkereseti módszerre vágyom. Sokkal inkább felelősség ez a számomra is egy komoly fejtörés. Mit mondjak, hogyan mondjam? Helyesen beszélek? Megélem és átélem, amit mondok? Érdekli-e az embereket, amit mondok? Meghallják-e, nem sérti-e meg őket? Ilyen és még ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, és nem csak hajnali 5.30-tól 10.30-ig!

A bejegyzés trackback címe:

https://szoljbeapapnak.blog.hu/api/trackback/id/tr3313598731

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.