Ez itt nem szentbeszéd!

Egy lelkész Humbákföldén

A lelkészek titkos élete 9.

2018. július 05. - LelkesBarbi

Hogy milyen lehet református lelkészként Humbákföldén lenni? A legegyszerűbb, ha leírom, hogy mi történt 1 óra alatt velem szombat délután:

Beszélgetés egy mentőápolóval, hogy ki és mi alkotása az, ami körülvesz minket, amit a szemünkkel látunk. A beszélgetés folytatásaként elvitt a nagyszínpados koncertre táncolni. Aztán a nagy táncolásban rám nézett egy bulizó srác: Mi beszélgettünk tegnap! Mire mondtam, hogy igen. Nagyon jó volt, köszönöm- válaszolta és táncolt tovább. A dolog érdekessége, hogy egy akkor megismert lány húzta-vonta oda előző nap a Szólj Be a Papnak! házikójához azzal, hogy minden bűnét meg akarja gyónni, miközben hevesen rázta a fejét a fiú, hogy ő ugyan nem. Jelentem, semmire bűnvallásra nem kényszerítettem, de ezek szerint mégis kellemes emlék maradt számára a beszélgetés.

De az óra még nem járt le: Beszélgető- és táncpartnerem még a barátaival is megtáncoltattatott, minek következtében egy egyszarvú(sapkás férfiú)val is forogtam egyet. Aztán egy köszönő ölelés után mentem vissza, hogy várjam az újabb beszélgetőket.

via GIPHY

Milyen egy lelkésznek a Tibi atya hívására érkezett bulizók között? Mint a fenti történet bizonyítja: igen változatos és akciódús.Az akciók már elkezdődtek az indulás előtt. Hiszen feljött a kérdés: Van helye egy kocsmamissziós csapatnak azon a fesztiválon, ahol egy fiktív katolikus pap szellemesen bár, de mértéktelen ivásra biztatja „híveit”? Volt némi politikai felhanggal kevert médiavihar ezzel kapcsolatban és a csapatunkban is aggódtak páran, hogy miként viszonyulnak hozzánk a fesztiválozók. De aztán bevállaltuk és nem is bántuk meg.

Az eseményünk szlogenje az volt, hogy Szólj be egy IGAZI papnak! A helyzet visszaigazolta a mondatot: soha eddig nem kellett azzal kezdenem, hogy én tényleg igazi lelkész vagyok és a kollégáim sem beöltöztek, hanem igazi szerzetes, görög kispap, római katolikus atya. Vicces volt ezt bizonygatni. Főleg, mivel nekünk, református lelkészeknek nincsen semmi „papi civilünk”. Szóval a tanulság: a Campus Fesztiválra már tényleg csináltatok egy lelkészes pólót. Vagy többet.

img_20180622_205331_1.jpg

Milyen volt ott lenni? Hihetetlen! Mert ahelyett, hogy a fesztiválozók valami népbutító babonaságnak gondolták volna a hitet, ami felett az idő már rég lejárt, szinte megállás nélkül jöttek a kérdéseikkel, a dilemmáikkal. Megindító volt, ahogy megosztották velünk a személyes kérdéseiket, kételyeiket, legyen szó az egyéjszakás kalandjaikról vagy éppen a demens nagymamájukról. Örülök, hogy beszélgethettem azzal, aki azt mondta, hogy nem hisz Isten létezésében és a kérdésére elmondhattam, hogy engem mi győzött meg ezzel kapcsolatban.

Ahogy Ricsi atya is elmondta, felemelő volt ott lenni. Felemelő volt megélni azt, hogy milyen az, ha két nyitott ember találkozik. Ha tudunk az eltérő véleményeinkkel együtt is beszélgetni, a másiknak ott lenni. Ráadásul még „gyóntattam” is – mármint tisztáztuk, hogy ez egy lelki beszélgetés lesz, aminek a tartalma titokban marad, de a vége valóban feloldozás volt a tépelődő egyetemista lánynak. Jó volt jelen lenni, Isten szeretetét képviselni. Akkor is, ha egy másik beszélgetésben pedig vissza kellett kérdezni, hogy miért keres valaki mentségeket és nem vállalja a felelősséget azért, amit tett.

Fárasztó volt ott lenni 6-7 órán keresztül, még esőben is. De közben boldogságos is, hogy volt bátorságunk eljönni. Volt miért eljönni, mert volt, akinek kellett, hogy mi ott legyünk. Annyira, hogy akár minden nap visszatért.

És ijesztő is volt, amikor egy hullarészeg lányt ránk bízott a barátnője és időnként nem tudtuk, hogy vajon lélegzik-e még. De aztán a johanniták is lecsekkolták, hogy csak alszik. :) Pár óra pihi után pedig „feltámadt” és ment tovább.

És igen, kérdéseket is felvetett, hogy hol van a határ, hogy mi az, ami még én vagyok, ami nekem még belefér a fesztiválozásba és hiteles maradok az üzenethez is, amit képviselek, ami szintén én vagyok. Most úgy érzem, hogy ez sikerült. Belefért a szelfi, az ökölpacsi és sok minden más. És az is jó volt, hogy a fröccsöző fesztiválozók elfogadták, hogy én csak mentes vizet iszok. Szénsavtól és bortól menteset. Mert én így érzem jól magam.

Másrészt jó volt kilépni a szokásos keretek közül és olyanokkal beszélgetni hitről, Istenről, az élet nagy kérdéseiről, akik igen ritkán vagy soha nem lépik át a templom küszöbét. Jó volt érezni azt, hogy nemcsak a szószékről vagy a gyülekezeti keretek között tudom közvetíteni Isten üzenetét. Jó volt hallani, hogy a fesztiválozók szerint nagyszerű, hogy lelkészek, papok ott helyben megjelennek. Hát igen, a KözösPont sátor is, a mi „nagy testvérünk” már régóta tudja ezt.

És elképesztő volt, hogy Tibi atya egyik ministránsa naponta, aktívan mellettünk volt és figyelemmel kísérte, hogy miként alakulnak a dolgaink, akár beszállva egy-egy éles vitába.

Mit is mondhatnék? Jövőre, veletek és másokkal ugyanitt. Talán ezúttal, ha a ministráns(ok) is beleegyeznek, valahogy így:

polo2.jpg

Áldás, békesség!

Ui: Ha bekukkantanál, hogy mi van a parókia ajtaja mögött, keresd a Lelkészek titkos életének többi részét! 10. rész coming soon!

A bejegyzés trackback címe:

https://szoljbeapapnak.blog.hu/api/trackback/id/tr3414090561

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.