Jaj, csak nehogy véletlenül megéljem a szexualitásomat! Ugyan már?! Tényleg ez lenne az Isten akarata? Úgy gondolom, éppen itt az ideje annak, hogy végre megteremtsünk egy új kultúrát, melyben a keresztények nem egymás nadrágjában turkálnak!
Ha jól emlékszem, itt tartottunk. A következő részekben szeretnék reflektálni az első cikkben leírtakra. Sorba veszem a konzervatív szexuáletikáról korábban leírt jellegzetességeket. Ezért ajánlom a korábbi rész olvasását is. (Az 1. rész itt olvasható.) Természetesen ebbe a cikkbe nem fog beleférni minden, így szeretettel ajánlom a következő részeket is!
1) Ma Magyarországon két ember ismerkedését randizásnak hívjuk. Lehetne ennek sokféle nevet adni, de nem éri meg. Attól, hogy udvarlásnak hívom, attól még ugyanolyan párkeresés! Ráadásul azzal, ha így megkülönböztetem a kettőt, túlságosan általánosítok, és ezzel megsérthetem embertársaimat. Hiszen elég durva lenne azt állítani, hogy minden randizás csak azért történik, mert az egyén a szexualitását akarja megélni. Úgy gondolom, hagynunk kell, hogy mindenki úgy nevezze a párkeresését, ahogyan szeretné, és ne erőszakoljuk rá saját szóhasználatunkat másokra!
2) „Úgy kell udvarolni, hogy a cél a házasság legyen." Az az érdekes, hogy miközben Joshua Harris pont azért fogalmazza meg ezt a célt, hogy elhatárolódjon a modern randizástól, ugyanabba a hibába esik. Míg a modern randikultúra túl nagy hangsúlyt helyez a szexualitásra, addig a konzervatív keresztény kultúra túl nagy elköteleződést vár el az ismerkedő pároktól. A modern randevúzás alatt ő egyrészt azt érti, mikor egy pár úgy ismerkedik, hogy legkésőbb a harmadik randi után már illik az ágyban kikötni. Másrészt tiltakozik az ellen, hogy a mai embereknek túl sok szexuális kapcsolata van, és folyton váltogatják a párjukat. A mai randizás túl nagy hangsúlyt helyez a szexualitásra.
A keresztény konzervatív szexuáletika ebből a szempontból pedig túl keveset. Átesik a ló túloldalára. Hiszen tiltott dolognak tartja a házasságkötés előtti szexualitást, és ehelyett azt várja, hogy mikor megismered a másikat, már a férjed/feleséged lásd benne.
Persze valahol természetes, hogy az ember hosszútávú kapcsolatot keres magának. De ebben az a veszély bújik meg, hogy sokan ennek a tanításnak a hatására eleve el se kezdenek ismerkedni. Kikosaraznak mindenkit, mondva, hogy nem vagy megfelelő ahhoz, hogy az egész életemet veled éljem le. A túl nagy elköteleződéstől való félelem sokakban feszültséget okozhat, így ez elvezethet a párkapcsolatba lépéstől való félelemhez.
Ez pedig párosulva a modern kultúra „nagy Ő” fogalmával, szükségszerűen elvezet oda, hogy az ember egyedül élje le az életét. Mert tévedés ne essék: olyan nem lesz, hogy olyan emberrel találkozol, aki első ránézésre minden téren tökéletes: vonzó, jóképű, jól tud sütni-főzni, jól nevelné a közös gyerekeiteket, értene a pénzügyekhez, és még a családja is jól szituált. Szóval, nincs olyan, hogy valaki első ránézésre jó férj/feleség lenne. Mert ez csak egy módon deríthető ki: ha megismered a másikat. Ez pedig időt vesz igénybe.
Ha szélsőségesen értelmezzük Harris tanítását, akkor, ha megismerek valakit, nem szakíthatok vele, mert ő kell, hogy a házastársam legyen. Sajnos sokan esnek ebbe a hibába.
Én is emlékszem, hogy voltak olyan pillanatai a párkapcsolatomnak, amikor azért nem szakítottam a párommal, mert féltem. Féltem attól, hogy elrontom Isten tervét. Úgy gondoltam, azzal, hogy elkezdtem vele járni, egyben azt is jelenti, hogy Isten ezt a lányt szánta mellém, vagyis őt kell majd elvennem. Nem szakíthatok vele, mert azzal bűnt követnék el!
Azonban azt tanultam meg az évek alatt, hogy a párkapcsolatnak mindig nyitottnak kell lennie arra, hogy vége legyen. Hiszen ez ad egy természetes feszültséget a párkapcsolatnak. Meg kell találni az egészséges egyensúlyt! És ha egy párkapcsolat nem működik tovább, akkor véget kell tudni vetni neki! Mert van úgy, hogy nem működik!
De pont ez a lényege az udvarlásnak, nem?! Hogy rájöjjek: tudnék-e a másik emberrel együtt élni? Ilyen szempontból egy udvarlás csak pozitívan végződhet! Így vagy úgy, de kiderül, hogy tudunk-e egymással élni! Ha igen: hurrá!
Ha nem: jó, hogy most derült ki, és nem 10 év múlva 2 gyerekkel a hátunk mögött. Mert úgy bizony több bajt okozott volna...
Tehát, cél a házasság? Igen, úgy gondolom, hogy keresztény fiatalok ismerkedésének ez kell legyen a célja. De nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az ismerkedésre időt kell szánni! Ha valakivel elkezdünk ismerkedni, az még nem jelenti azt, hogy ő lesz a házastársunk. És ha úgy látjuk, hogy valami nem működik, akkor tudni kell nemet mondani a másiknak. Ugyanakkor, Joshua Harris és a konzervatív kereszténység egy jogos kritikát fogalmaz meg: felhívja a figyelmet arra, hogy sok mai udvarlás azért helytelen, mert valójában csak önmagunk kielégítéséről szól.
Itt jön be még egy dolog. Szándékosan nem úgy írtam, hogy „kiderül, hogy illünk-e egymáshoz”! Ugyanis a posztmodern kultúra, amiben élünk, a szabadságot helyezi mindenek elé.
Értelemszerűen, ha ez alapján élünk, akkor soha nem lesz egészséges párkapcsolatunk. Soha nem fogunk „illeni egymáshoz”. Mert a másik szabadsága mindig korlátozni fogja az én szabadságomat.
Bármit teszünk, az ember, akivel összekötjük az életünket, ott lesz. És akkor nem üres a ház. Olyankor nem lehet bármit tenni, mert útban lehet nekem a másik, és én is útban lehetek a másiknak. Ez az, amit a nagy posztmodern ember nem vesz észre: hiába harcol a nagy szabadságért, nincsen szabadság. Mert meghatároz minket oly sok minden.
Így soha nem lehetünk igazán szabadok, csak akkor, ha rájövünk, hogy igazából nincs szükségünk szabadságra. Ahhoz, hogy működjenek a dolgok, nem a személyes szabadságom érvényre juttatására van szükség. Tehát nem arról van szó, hogy két ember összeillik-e. Mert nem fog. Ha mindig az én szabadságom a kérdés, ha mindig arról van szó, hogy az én akaratom érvényesüljön, és minden úgy legyen, ahogy én elvárom, akkor abból sosem lesz egészséges párkapcsolat/házasság. Ha mindig azt várom, hogy a másik kitalálja a gondolataimat, akkor az a kapcsolat egy idő után nem fog működni. És akkor sem, ha azt várom, hogy a másik ENGEM szeressen, engem tegyen boldoggá, az én szükségleteimet elégítse ki.
Mert a kapcsolat energiába kerül! Oda kell figyelnem a másikra! Van, hogy teret kell engednem a másiknak, és akkor az én terem szűkül. A párkapcsolat, a házasság egy tánc. Egyet előre és egyet hátra. A párkapcsolatért meg kell harcolni! Meg kell küzdeni a másikkal, és magammal.
De a végén nem az lesz a kérdés, hogy ki győzött, hanem az, hogy tudtam-e a másikat úgy szeretni, hogy annak ellenére, hogy mindkettőnk szabadsága sérült, a végén mégis összejött valami gyönyörű, valami igazán szép: a törékeny MI. A törékeny közösség, ami nem jön magától. Meg kell érte küzdeni, hogy megértsük egymást. Mert így tud igazán működni a házasság.
Na, de házasság?! „Lejárt intézmény az már” - mondják ma sokan!
Én azonban, mint református teológus és házas ember, úgy gondolom, fontos újra megfogalmazni a keresztény véleményt, a keresztény házasságértelmezést. (Tudom, itt felekezetenként is eltérés lehet, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy véleményemmel senkit nincs szándékomban megsérteni.) Ahogy említettem, van úgy, hogy nem működik egy párkapcsolat. Keresztényként azonban nem így indulunk a kapcsolatba. Igenis kiállunk amellett, hogy a házasság fontos, a 21. században is releváns, és élethosszig tartható intézmény. De mégis hogyan? Hogyan merem ezt állítani, mikor látszik, hogy oly sok család esik szét nap mint nap?! Új és új családminták jönnek létre, melyben a hagyományos „férj-feleség-gyerek(ek)” modell egy a sok közül.
A szabadságon, önbeteljesedésen, és a fogyasztói kultúrán felnőve a posztmodern embernek hajlama van arra, hogy ha valami nem működik, akkor azt le kell cserélni. Nem működik a porszívó? Veszek újat! Csak 10.000 ft... Nem működik a házasságom? Lecserélem! Úgyis van fiatalabb, szebb, okosabb... Lesz jobb!
Nem, nem lesz jobb... Minden kapcsolatban - induljon az bármilyen boldogan - lesz olyan pillanat, ahonnan nincs tovább. Vagy családi katasztrófák, vagy a gyerekek kirepülése, vagy egyszerűen elhidegülés egymástól. Igen, ezek érthető válóokok, és van, amikor igenis a válás a helyes megoldás, de keresztényként kiállok amellett, hogy működhet a házasság.
Itt jön be a házasságkötés református értelmezése. A házasságkötés alapvetően az Ószövetségben csupán polgári dolog, és nem szükségszerűen kötődött össze vallási cselekedettel. Ezt átvéve, a protestáns teológián felnőve úgy gondolom, hogy a házasságkötés egy olyan esemény, ahol a férfi és a nő megáll egymással szemben, és esküt tesznek egymásnak, Isten jelenlétében.
Én… esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, hogy …*-t, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt (megyek hozzá**), Isten törvénye szerint feleségül. Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője (segítőtársa**) leszek. Isten engem ebben megsegítsen. Ámen.
A lényeg magában az eskü formulában van: Isten engem úgy segéljen. Mert magunktól nem fog menni. Azzal, hogy Istent hívjuk segítségül, belép egy harmadik fél is a kapcsolatba: maga Isten. Így ő válik a házasságom garanciájává. Biztos, hogy életünk végéig együtt élünk a feleségemmel? Nem. De hiszem, hogy Istenben bízva, rá nézve minden konfliktusban lesz egy közös alap, maga az Isten, akinek segítségével át tudunk lendülni azokon a konfliktusokon, amiken magunktól nem tudnánk.
Folytatás következik: A 3. részben arról lesz szó, hogy mi is a szexualitás.