1916-ban nem jó véget ért Ravasz László és a korabeli „költőceleb”, Ady Endre cikkekben folytatott vitája. Az fel sem merült, hogy élőben találkozzanak, az üzenetváltás személyeskedéstől sem volt mentes és a későbbi református püspök figyelmeztette Adyt, hogy ne nevezze magát kálvinistának, miközben nem is vallásos. Ön és Török Csaba atya arra készülnek, hogy egy influenszerrel, Kajdi Csabával egy asztalhoz leülve vitassák meg azt, hogy kit „követne be” ma Jézus, hogyan befolyásolják a divathullámok és a tömegkultúra azt, hogy mit tartunk jónak és igaznak. Akár hasonlóan parázs hangnemet is várhatunk?

Török Csabát elég jól ismerem, vele volt több közös beszélgetésünk is, összeköt minket egyebek mellett a média iránti szeretet. Gondolom, ezért is vállalta a beszélgetést. Kajdi Csabát személyesen még nem ismerem, a beszélgetésre való felkérés kapcsán természetesen megnéztem néhány videóját, amelynek nyomán nem láttam okát annak, hogy elzárkózzak a beszélgetéstől. Ha már egyszer a „beszélgető egyház” modelljét próbálom másfél évtizede sulykolni, természetesnek tartom, hogy leülök más stílust és más értékrendet vallókkal is. Ami az idézett konfliktust illeti: 100 évvel ezelőtt még megtörténhetett ez az elzárkózás, ma ezt nem tartom indokoltnak. Sajnos azt nem zárom ki, hogy vannak olyan egyházi emberek, akik Adyhoz hasonló provokatív gondolkodókkal nem szívesen mutatkoznak együtt. Ez azonban a jézusi nyitottság beszűkítését jelenti. Ady biztos nem a szigorú hittételek szerinti vallásosságot, kálvinizmust képviselte, de akár csak „istenes versei” alapján az ő mély Krisztus keresését senki sem vonhatja kétségbe.  Ráférnek az egyházra az ilyen jó értelemben vett provokációk, ugyanakkor az sem baj, ha a „provokatőrök” is találkoznak egy olyan egyházképpel, ami számukra, talán önhibájukon kívül, korábban elképzelhetetlen volt.

Fabiny Tamás tévészereplésre készülve 

Az egyház évszázadokon át meghatározta az alapvető kulturális kontextust, ma viszont mintha saját berkeibe húzódna vissza. Fennáll a veszélye, hogy a társadalom egymás mellett létező, egymással nem kommunikáló szubkultúrákra szakad? Jelenthet ez integrációs problémát?

Szent Ágoston beszél arról az önző emberi magatartásról, amikor valaki csak önmaga felé fordul. Ez a „cor incurvatus in se”, az önmagába forduló emberi szív. Sajnos beszélhetünk ecclesia incurvata in se-ről is, vagyis önmagába forduló egyházról. Ezt én nem tartom jézusinak. Ő mindig mások felé tudott fordulni, kereste a kapcsolatot más – ha úgy tetszik – szubkultúrákhoz tartozókkal is. Pál apostol is azt mondja, hogy „a görögnek göröggé a zsidónak zsidóvá” kell lenni. Ez természetesen nem jelentheti a keresztény identitás feladását, szabad vegyértékeket annál inkább. Megannyi válságtünetet mutató korunkban csak a párbeszéd útján kapunk esélyt a gondok megoldására.

Egyik célkitűzése, hogy a „beszélgető egyház” megvalósulásához hozzájáruljon. Mik a legnagyobb vívmányok eddig ezen a téren?

Amikor püspökké választásom után erről beszélni kezdtem, az egyházon belüli kommunikáció is komoly deficitet mutatott. Korán sem volt természetes, hogy egy vezető meghallgatja a rábízott közösség egyes, akár vele egyet nem értő tagjait. Azt remélem, hogy ebben nagyot léptünk előre. Szerintem az ökumenikus párbeszédben is sokkal beljebb vagyunk már. Nem hivalkodásból mondom, de a Püspökkenyér c. műsorban is ezt próbáljuk munkálni. A kört szélesítve a társadalmi párbeszéd jelent még komoly feladatokat: itt még van hova fejlődni. Ha konkrétumokra kérdez rá, szerény vívmánynak érzem az evangélikus egyház elektronikus médiájának megújulását: püspökségem kezdetén például még nem volt működő honlapunk. Az azóta robbanásszerűen megjelenő közösségimédia-felületeken való jelenlétünk még hagy maga után kívánnivalókat, de talán valamelyest már jellemzi a nyitottságnak és az együttműködésnek azt a szándékát, ami jellemző ránk, evangélikusokra.

A médiáért felelős püspökként nemrég hozta létre Facebook profilját. Milyenek az első tapasztalatok? Mikor lesz az egyháznak Instagram és TikTok stratégiája is?

Van olyan lelkészünk, aki kifejezetten a TikTokban „utazik” és tudtommal Instagram oldala is van. Eredetileg nem erőltettem, hogy legyen Facebook oldalam, de aztán hagytam magam meggyőzni, hogy ez a platform olyan keretet biztosít a megszólalásaimhoz, amivel élnem kell. Nem szeretnék a klikkvadászat bűvében élni, ezét igyekszem a minőséget megőrizni, természetesen azzal a lazasággal együtt, ami talán sosem volt idegen tőlem. Egy Facebook oldalon való megszólalás talán azt is egyértelművé teszi, hogy amit mondok az nem feltétlenül az egész egyház jól kiérlelt véleménye, ugyanakkor természetesen nem is szeretnék azzal tudatosan szembemenni.