Debrecent erősen sújtotta 1739 és 1743 között a pestisjárvány, kb. 20 000 lakosból 8200-en vesztek oda, a legpusztítóbb nap 1749. október 19. volt, akkor 164-en haltak meg (akkoriban egyébként csak három orvos működött a városban). A Magyarországot kormányzó Habsburgok egyik bécsi csúcsszerve, a Helytartótanács rendelkezése alapján az alföldi szabad királyi városban is vesztegzárat vezettek be (gyanús eseteknél 21 napig, ragályos házaknál 42 napig tartott a házi karantén). Betiltották például a vásárokat, halotti torokat. Amikor enyhült a helyzet, lazítások jöttek, de a zene és a tánc tiltott maradt.
id. Pieter Bruegel: A halál diadala
A város világi és egyházi (református) vezetősége lojálisan együttműködött a központi hatalom rendelkezéseivel, a lelkészek a szószékről is hirdették a korlátozásokat. A város lakói közül sokan azonban megszegték a rendelkezéseket: lepleztek le illegális kocsmát, kereskedést és olyan strázsákat, akik a karanténban lévőkkel ittak, paráználkodtak. A legtöbb probléma a titkosan megtartott temetésekből fakadt. Parasztok, iparosok és mesterlegények alkották azt a csoportot, akiknél betelt a pohár és nyílt lázadást indítottak. Egy idős polgár arra biztatta őket, hogy doronggal bánjanak el az elöljárókkal. A felkelést hamar elfojtották.
Érdemes megfigyelni, hogy milyen hitbéli érvek ütköztek egymásnak a városvezetők, prédikátorok, illetve a feldühödött tömeg részéről (az egyéb társadalmi, gazdasági, politikai ellentétekre nem térek ki). Abban még nem volt vita, hogy a pestis Isten büntetése az emberek bűnei miatt. (Manapság már egyházi körökben sem gondolják így...). A „nép” azonban nem fogadta el azt a hivatalos egyházi álláspontot, hogy a bűnbánat mellett külső tényezők, mint például gyógyszer vagy korlátozó intézkedések is szükségesek a járvány leküzdéséhez.
Komáromi Csipkés György, a puritán debreceni prédikátor gondolatai is visszaköszöntek a pestis fertőző voltát is megkérdőjelező lázadók nézeteiben. A teológiai doktor 1664-ben így fogalmazott: „sült bolondság a döghalálnak eltávozására egy falut, várost, utczát és egy két házat bepecsételni.” A pestist Isten közönséges csapásának tekintette, amelyet „a bölcs és megvizsgálhatatlan tanácsú Isten ragasztja ahhoz, akihez ragasztani akarja – minden külső ok és alkalmatosság nélkül.” Ez alapján akár úgy is tűnhet, hogy a köznép az egykori prédikátor nyomdokain járva jobban ragaszkodott Isten hatalmának, szuverenitásának hangsúlyozásához, mint a város befolyásos vezetői. Vagy inkább csak unták a bezártságot, a korlátozásokat? A városi hatalmasságok mindenesetre sok szabályszegőt boszorkánysággal is megvádoltak a járvány alatt.
De ki volt Komáromi Csipkés György és mit szólt volna ehhez? Hollandiai és angliai tanulmányok után tért haza és tudós egyetemi tanárként és prédikátorként tevékenykedett Debrecenben; bibliafordítást is készített. Szobra látható az egyetemnél, nevét tér is őrzi a városban. Puritánként arra törekedett, hogy a keresztény tanítás ne pusztán hittételek szintjén maradjon, hanem az emberek személyiségét, mindennapjait is átformálja. Ezért örült volna, hogy az emberek a járványhoz való viszonyulást is hitbéli kérdésnek fogják fel és Isten hatalmát tekintik a döntő tényezőnek. Mivel azonban a babonaság ellen is küzdött (lásd: Csinády Gerő: Babonaellenes harc Debrecenben a XVII. században; Élet és Tud. 1955. 30. sz.), bizonyára ő is elítélte volna azokat, akik nem szilárd bibliai alapokon állnak.
Komáromi Csipkés György prédikátor gondolatai is hathattak a lázadókra
Mi a tanulság a jelenlegi vírushelyzetre nézve? Nos, akik azon keseregnek, hogy az egyházi korlátozások túl hamar jönnek és túlságosan belesimulnak az állami elvárásokba, láthatják, hogy 260 évvel ezelőtt sem volt másképp. Bár tudjuk, hogy a korlátozások célja az, hogy a javunkat szolgálják, ez elsősorban a fizikai egészség megőrzését jelenti és mintha túlságosan is ez (a világi aspektus) lenne a középpontban: az önvizsgálatra, bűnbánatra vonatkozó felhívás egyre inkább elhalkul. A reformáció örökségéhez akkor vagyunk hűek, ha józanok maradunk, nem felelőtlenkedünk és hőbörgünk, viszont azt a kérdést is feltesszük, hogy mitől félünk, ha Isten az ura az életünknek és halálunknak. Az egyház feladatát abban látom, hogy segítsen abban, hogy erre mindenki személyes meggyőződéssel tudjon válaszolni. Hiszen a megválaszolatlan kérdések nyomán kialakuló lelki kitörések vagy éppen kiüresedések nem olyan látványosak, mint a felkelések, de romboló hatásuk legalább akkora.
Az utolsó 100 komment: