Nemrég azt vizsgáltuk, hogy az egyházi iskolákba járó diákok, valamint a világi oktatási intézményekben tanuló hittanosok miért nem ülnek át nagyobb számban az iskolapadból a templomok padjaiba miután végeztek.

Az okot én abban látom, hogy a hazai nagyegyházak (értem itt a katolikust, reformátust, evangélikust) előtt alapvetően két eltérő modell áll: az egyiket népegyházi modellnek, a másikat szubkulturális modellnek fogom nevezni. Önmagában egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, de véleményem szerint egy tudatos döntés volna szükséges, hogy a kettő közti prioritást, illetve azok egymáshoz való viszonyát tisztázzuk, elindulva egy határozott irányba. Ellenkező esetben könnyű a „két szék közötti” állapotba kerülni. Természetesen egyik modellbe sem szuszakolható bele a valóság (a továbbiakban azt is szeretném megvizsgálni, hogy mennyiben lehetséges szintézis), és a választást Isten akaratára figyelve lehet csak jól megtenni.

Prédikátor a nép között (Luther a parasztlázadás ellen szónokol)  

Népegyház – de hol a nép?

Mit értek népegyházi modell alatt? Valami olyasmit, amit Balog Zoltán, megválasztott dunamelléki református püspök (korábban az emberi erőforrások minisztere) így fogalmazott meg: „Népegyház vagyunk. Ha koncentrikus körökként képzeljük el az egyházat, akkor annak magja egy hívő, szolgálatot vállaló közösség, majd tágulnak a körök azokkal, akik betérnek a templomba, de nem aktívak a gyülekezetben, majd azokkal, akik nem járnak közösségbe, de anyagilag támogatják az egyházat. Sokan mint „szolgáltatást” vesznek minket igénybe keresztelőn, esküvőn, temetésen. Vannak olyanok is, akik lazán kötődnek hozzánk, de az adójuk egy százalékát felajánlják. (…) Keressük meg őket!” (kiemelések tőlem)

E modell további jellemzője, hogy az általa fenntartott intézmények (iskolák, egészségügyi intézmények, szeretetszolgálat, stb.) révén sokakat alkalmaz, oktat, lát el az egyház. Ideális esetben az egyházak szava hallható a közéletben több kommunikációs csatornán keresztül és a társadalmi szimbolikus térben is megjelenik a hit kérdése, például köztéri szobrok, jelképek útján (ez utóbbi témában lehet érdekes, ha a magyar reformátusok is elkezdik használni a keresztet).

Magyarországon úgy tűnik, hogy a népegyházi modell felé tájékozódnak az egyházak. Ez röviden azt jelenti, hogy bár a formálisan egyháztagok száma folyamatosan csökken, a társadalom jelentős része mégis szorosabb vagy lazább módon kapcsolatba kerül az egyházakkal (ha máshogy nem, a szélesebb körű társadalmi jelenlét miatt valahogyan „belebotlik”) és élete során ideális esetben a belső mag felé közeledik. Vajon tényleg közeledik oda? Erről majd lesz szó a későbbiekben. Mindenesetre ez magyarázatot ad arra a kérdésre is, hogy a mai népegyházi modellben miért nem jelentkezik „problémaként”, hogy az egyházi iskolákban végzettek közül többen nem jelennek meg aktívan a gyülekezetekben: ők egy külsőbb körben ottmaradnak az egyház távolabbi környékén és majd életkoruk, élethelyzetük változása alapján később talán aktívabban bekacsolódnak.

Szent Jobb körmenet 

Előnye ennek a felfogásnak, hogy a működtetéséhez szükséges infrastruktúra (ismét) rendelkezésre áll, a szocializmus évtizedei alatt háttérbe szorított egyházak például már sok intézményt tartanak fenn, nagyrészt állami támogatással rengeteg templom, egyéb hitéleti vagy oktatási épület újult meg az utóbbi években, sok tehát a potenciális „felvevőpont”.

Jelenlegi hiányosságai közé tartozik, hogy bár látunk egyházi aktivitást akár a legújabb kommunikációs platformokon is, de a külső koncentrikus körök peremein „élők” irányába nincs igazán célt érő kommunikáció. Ez igaz a klasszikus egyházi tartalmak eljuttatására és az aktuális, a társadalom szélesebb körét érintő témák egyházi szemszögből való rendszeres felvetésére is. Pedig mindkettőre találunk jó példákat a múltból. Ravasz László református püspök az 1920-as évektől vasárnaponként 1 millió embert ért el rádiós prédikációval a mainál kisebb lakosságszámú országban. Vagyis korának egyik legmeghatározóbb kommunikációs csatornáján keresztül tudott hatékonyan megjelenni és azt is felismerte, hogy a film lesz meghatározó a jövőben (keresztény filmek terén máig nagy a hiány ahhoz képest, hogy a népegyházi modellről beszélünk). Emellett próbált „utánanyúlni” a külső köröknek. A Református Élet hetilap példányszáma úgy nőtt 35 ezerről 57 ezerre, hogy budapesti lap lett 1940-re és friss, aktuális szerkesztésre tért át, „amely érzékeny volt a modern Budapest divatjaira, problémáira, kulturális szenzációira” (Olvashatjuk Hatos Pál Ravasz-monográfiájának 186. oldalán). Összehasonlításképpen, a mai Reformátusok Lapja országos újság és két évvel ezelőtt heti 6 ezer eladást jelentett és egyértelműen a „belső kört” célozza tartalmával. A mai világi lapok közül a HVG például hetente kb. 30 ezer példányt ad el.

A népegyházi modell legnagyobb veszélye pedig az, hogy bármennyire is növekedne a lazán kapcsolódók száma, ők egyszerűen nem kezdenek el gravitálni a belső mag felé, hanem az egyház számára közvetlenül nem elérhető külső „peremterületen” maradnak, rendszeres, élő egyházi kapcsolatok nélkül. Hogy miért érzékelünk ilyen folyamatokat, ahhoz meg kell vizsgálnunk a szubkulturális modellt és fel kell tennünk a kérdést, hogy lehet-e azt összeházasítani a népegyházi modellel. Viszont a cikk már így is hosszú lett, ezért ezt a következő bejegyzésben fejtem ki.