Ugye mindenkinek megvan az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyv? Az elsőre kicsit visszataszító felütésű műben olyan alkotásokról esik szó, melyek meghatározták a mozi elmúlt több mint egy évszázadát, és megtekintésük erősen ajánlott. Nos, a listával annak szubjektivitása miatt nem csak lehet, hanem kell is vitatkozni, és mi is hasonló diskurzust szeretnénk elindítani az alábbi felsorolással, amely szerintünk a tíz legjobb, legmélyrehatóbb, legnagyobb mondanivalóval rendelkező Jézus-filmeket idézi fel.
Királyok Királya, 1927
Még javában a némafilmek időszakában jártunk, amikor az egyetemes mozitörténet egyik legnagyobb hatású rendezője, Cecil B. DeMillie elkészítette az addigi legmonumentálisabb Jézus-eposzt, a Királyok Királyát. Két és fél órás játékidejének köszönhetően bőven volt idő a megváltó életének elmesélésére, ráadásul az akkoriban még elvétve alkalmazott színes megjelenítést is vászonra vitte.
A narrációt nem egyszerű feliratok, hanem bibliai igék helyettesítették a filmben, DeMille egyébként is szeretett volna minél hitelesebb lenni: a forgatás során folyamatosan kikérte egy jezsuita pap, Daniel A. Lord tanácsait, két snitt között pedig áhítatokat és istentiszteleteket tartottak a munkálatokban részt vevőknek. Az H. B Warner által megformált Jézus több mint 800 millió emberhez jutott el, köszönhetően annak, hogy a televíziók egészen a hetvenes évekig műsoron tartották.
Máté evangéliuma, 1964
Az alkotók már a hatvanas évek elejétől visszatértek Jézus figurájához, ebben a sorban pedig illik megemlíteni Pier Paolo Pasolini alkotását, mely az első volt, amely egyetlen evangélium történéseit filmesítette meg. A fekete-fehérben készült mű párbeszédei egy az egyben biblikusak, amely sokat segített valódiságán, a mindössze tizenkilenc éves Enrique Irazoqui játéka pedig hátán vitte az alkotást.
A Máté evangéliumát a vatikáni napilap a L’Osservatore Romano nemes egyszerűséggel minden idők legjobb Krisztusról készült filmjének nevezte, annak ellenére, hogy Pasolni köztudottan ateista, homoszexuális és kommunista beállítódottságú volt. A rendező azonban kényes precizitással ügyelt a hitelességre, nem véletlen, hogy a nyitó képsorokban XXIII. János pápának ajánlotta művét a forgatás alatti támogatásáért.
Jézus Krisztus Szupersztár, 1973
Andrew Lloyd Webber és Tim Rice legendás rockoperájának átirata megjelenése idején komoly vitákat váltott ki, a maga zeneiségével, fekete Júdásával, és „hippi-Jézusával”, de néhány vallási közösség kritikájától eltekintve a mai napig nagy népszerűségnek örvend - a Huffington Post 2012-es cikke szerint az említett szerzőpáros és Norman Jewison hozta össze a világ legjobb Jézus-filmjét. Az alkotás főként a Megváltó utolsó napjaira, és az áruló tanítvánnyal való kapcsolatára koncentrál, sivatagi környezetben, némi aktuálpolitikai kitekintéssel, tankokkal, vadászrepülőkkel, fegyverekkel és prostituáltakkal megspékelve.
A Názáreti Jézus, 1977
Noha premierjének idén negyvenedik évfordulóját ünnepli Franco Zeffirelli hatórás, maratoni minisorozata kortalan remekmű: szinte alig van olyan elem, amely ne került volna bele az evangéliumokból (ellenben van pár extrabiblikus vonása is), a Robert Powell által megformált megváltó izzó kék szemeivel pedig bevonult a popkultúrába - Jézus szerepére a rendező eredetileg Dustin Hoffmannt, vagy Al Pacinót szemelte ki. Mivel a csatornák gyakran levetítik a filmek karácsony és húsvét környékén, talán ez a legismertebb film a listáról, amit az is alátámaszt, hogy Zeffirelli bevallottan próbálta meghúzni a határt a spiriuális mélység és a laikus befogadhatóság között.
Krisztus utolsó megkísértése, 1988
1979-ben a brit komédiatársulat, a Monty Python bibliai elemekkel és Jézus idején játszódó szatírája, a Brian élete számtalan keresztyén közösségből váltott ki ellenérzéseket, s noha a rendező ma már nem vágna bele, továbbra is fenntartja a véleményét, hogy káromkodásokkal tarkított filmje nem volt istenkáromló. Amíg neki volt mentsége - nem konkrétan Jézus személyét parodizálta ki, csak az egyház felépítését állította pellengérre -, Martin Scorsesének már kevésbé: a népszerű rendező A Krisztus utolsó megkísértésével valóságos kritikahullámot indított el.
Pedig ő is csak hozott anyagból dolgozott: Scorsese Nikosz Kazantszakisz 1955-ös - egyébként a katolikus egyház által indexre tett - művét dolgozta fel.
Hogy miért az ellenérzések? Nem egyszerű bibliai adaptációról van szó, hanem egy alternatív történetmesélésről, ahol Willem Dafoe Jézusa kereszteket ácsol a rómaiaknak, nem veti meg szexualitása megélését, majd isteni hatalmát felhasználva leszáll a keresztről, hogy boldogan élhessen tovább Mária Magdolnával. Ha a Bibliára széles körben irodalmi alkotásra, nem pedig vallási tételek könyvére tekintenek, nem jelent gondot a szabadon értelmezés a film formabontó struktúrája miatt pedig még több emberhez juttathatja el az örömhírt.
