A legutóbbi eseményünk után élénk vita bontakozott ki arról, hogy lehet-e egyáltalán „keresztyén Európáról” beszélni általánosságban. Van olyan álláspont is, hogy ez csak egy mítosz.
Akárhogy is, tény az, hogy templomokat adnak el és alakítanak át szállodává, konditeremmé, raktárrá vagy diszkóvá, már Olaszországban és Spanyolországban is. Bennfentes források szerint Németországban az egykor hatalmas, ma már gyengülő és olvadó népegyház „betegségei” közül nem is a csökkenő tagság és templomlátogatás a legnagyobb gond, hanem az, hogy „az egyházban tartalmi kérdésekről nem akarunk beszélni”. Az ilyen hírek, megspékelve a más világnézetek, vallások (pl. iszlám) európai térnyeréséről szóló beszámolókkal, érthetően vezetnek a hagyományos vagy keresztyén Európa válságáról vagy akár haláláról szóló vészharangkongatásokhoz.
Keresztyén, európai zászló
Amennyiben a fenti jeleket komolyan vesszük, felvetődik a kérdés, hogy kitől vagy mitől várhatunk változást, javulást e téren. Néhány lehetséges álláspontot mutatok be és értékelek.
1. Régi szép idők visszasírása. Olyan idealizált múltba révedés, amikor még „fontos volt a hit, sokan jártak templomba”, stb. Semmilyen érdemleges tevékenységgel nem jár, rosszabb esetben a jelenlegi helyzet vélt vagy valós felelőseinek szapulásával van fűszerezve. Nem részletezném, hogy ez miért nem vezet sehová. Szabó Lőrinc ’Hazám, keresztény Európa’ című, Jézus lángszórókkal és géppuskákkal kísért visszajövetelét vizionáló, 1923-as verse jogosan jut eszünkbe:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?
2. Az államtól reméljük a megoldást. Nem akarok okosabb lenni hitvallásomnál, a II. Helvét Hitvallásnál: „Ha a hatóság ellensége az egyháznak, nagyon tudja akadályozni is, és zavarni is azt. De ha barátja, sőt, tagja az egyháznak, akkor annak a leghasznosabb és legkiválóbb része, mert igen sokat használhat, és így a legnagyobb segítsége lehet.” Pontosan: a világi hatalom néha barát, néha ellenség. Amit ma ad, holnap visszaveszi. Ja, a Hitvallás egyébként úgy részletezi, hogy akkor barát, ha óvja Isten igéjét és gondja van rá, hogy „azzal ellentétes dolgot senki se tanítson”! Tud valaki ilyen államot? (Mondjuk a Vatikánon kívül :) )
Érdemes még felidézni Luther Márton magyarázatát a 147. zsoltárról 1531-ből: „az ellenséggel szemben (…) határok kijelölésével kell dolgoznunk a békéért. De semmiképpen sem szabad kérkednünk ezzel, vagy erre hagyatkoznunk, hanem Istenben bíznunk, hogy ő fog békét adni nekünk, és ő fogja megőrizni – ha érdemesek vagyunk rá, ha nem, - és belátnunk, hogy semmilyen fegyver nem segít.”
Szóval ez a megoldás sem nyert. Keressünk tovább!
3. Az egyháztól várjuk, hogy lépjen valamit. Már közeledünk. Kivéve, ha egy orbitális, de gyakori hibát vétünk. Mégpedig azt, hogy az egyházat valami rajtunk kívül álló dolognak fogjuk fel, aminek mi legfeljebb csak a partvonal mellől szurkolunk. Részben épp az ilyen felfogás okozza a problémákat. Az egyház tagja vagyunk mi is, és a mi felelősségünk is, hogy mit csinál vagy nem csinál. Sőt, papjai is vagyunk, lásd az egyetemes papság elvét. Török István szerint: „Mi mindnyájan, akik megkereszteltettünk, egyenlőképpen papok vagyunk, szavunkkal és egész életünkkel a magunk körében Krisztus hivatott bizonyságtevői.”
Első körben tehát magunknak tegyünk fel kérdéseket, például: „Mikor beszéltél utoljára Jézus Krisztusról valakinek, aki még nem hallott róla?”, „Hogy építed a saját gyülekezeted?”, „Mikor helyezted a saját érdeked elé Istent?” stb. Nem véletlenül mondta Chesterton, hogy "A keresztyénséget nem kipróbálták és könnyűnek (kevésnek) találták, hanem nehéznek találták, ezért ki se próbálták." Önvizsgálatunk remélhetőleg azt eredményezi, hogy újult erővel vetjük bele magunkat az egyház közösségének munkájába.
Európa térképe a 12. században, a szentföldi részekkel (gifex.com). Régi szép idők?
4. Istenben bízunk. Elérkeztünk a helyes megfejtéshez. Mivel Isten a világ és a történelem ura, az Ő kezében van, hogy ki és mikor növekszik vagy bukik el. A 118. zsoltár nem véletlenül mondja, hogy: „Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.” Az Istenbe vetett bizalom azonban nem járhat tétlenkedéssel. Az Úr csak azt tudja megáldani, amit elé viszünk és felajánlunk neki. A benne való bizalom megéléséhez szükség van imaéletre és az előző pontban érintett közösségi aktivitásra az egyház felelős tagjaként. És persze a félelem hiányára, hiszen Jézus Krisztus így intett: „Ne félj, csak higgy!”.