Június 4-én volt éppen 100 éve annak, hogy a versailles-i Nagy-Trianon palota Cotelle-csarnokában Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd rajta hagyta a kézjegyét azon a dokumentumon, ami a történelmi Magyarország sorsát végérvényesen megpecsételte. A szomorú centenárium apropóján szervezetünk egy olyan online eseménnyel készült, amelynek témája a hit és a magyarságtudat kapcsolatát próbálta körüljárni. Ebben a közös gondolkodásban – természetesen nem véletlenül – olyan atyák és lelkészek vettek részt, akik maguk is valamelyik szomszédos ország magyar kisebbségéhez tartoznak és próbálnak a saját anyanyelvükön missziót folytatni gyakran más anyanyelvűek körében is. Velünk volt Böjte Csaba katolikus ferences szerzetes, aki erdélyi és a dévai gyermekotthon létrehozásával vált világszerte ismertté; Kacsó Géza, aki a kárpátaljai Bátyúban szolgál református lelkészként; Nagy Olivér, aki Felvidéken, Alsószeliben evangélikus lelkészként tevékenykedik; illetve az anyaországot képviselve Orosz István, görögkatolikus pap, a Máriapócsi Nemzeti Kegyhely igazgatója. Az est moderátora – mint már oly sokszor – Hájas István református teológus hallgató volt, aki szintén a határontúli magyarságot erősítette ezen az estén, ugyanis ő maga is Kárpátalján született.

 A címben említett idézet az esemény során Böjte Csaba atyától hangzott el, s ez a mondat tulajdonképpen az egész beszélgetés konklúziója, mégis azért bátorkodtam ezt kezdésként idecitálni, mert tulajdonképpen ez volt a kiindulópont is. Az atyák és lelkészek szinte egyhangúlag jelentették ki a beszélgetés során, hogy Isten előtt nem számít az, hogy ki milyen nemzetiségű, ugyanis a mennyországban ennek semmiféle jelentősége sem lesz. Identitásunk elsődleges meghatározója az, hogy keresztény emberek vagyunk, Krisztushoz tartozók, így a nemzetiség egy hívő ember számára abszolút másodlagos kell, hogy legyen. Mindezekkel együtt természetesen abban is egyetértettek válaszadóink, hogy fontos megőrizni anyanyelvünket, kultúránkat, s ebben a hitnek kiemelkedő szerep jut, különösen az elcsatolt területeken.

A kérdezők többek között arra is kíváncsiak voltak, hogy a határontúli szolgálattevők milyen missziós tevékenységet folytatnak az adott ország saját nemzetiségének körében. Csaba testvér kiemelte, hogy számára sosem volt kérdés, hogy egy román származású gyereket is ugyanolyan szeretettel fogadjon árvaházába, mint egy erdélyi magyar gyermeket. Kacsó Géza a kárpátaljai vallási megoszlás kapcsán arról beszélt, hogy sokkal nagyobb a kontraszt egy kárpátaljai református és egy ukrán ortodox között, így nehezebb a közeledés is, s a legnyitottabbak ilyen tekintetben azok a családok, ahol vegyes házasságra került sor. Nagy Olivér beszámolt a kétnyelvű férfitalálkozó szervezéséről és arról, hogy részükről megvan a nyitottság a szlovákok irányába, azonban egyre kevesebb a magyar nemzeti érzelmű a Felvidéken, ezért sokkal inkább a magyarság megmentésére törekszenek. Orosz István pedig rávilágított arra, hogy

milyen csodálatos az, amikor Máriapócsra mindenféle nemzetiségű és felekezetű ember elzarándokol, és a közös nevezőt az Istenszülő közelségében találják meg.

A kérdezők Böjte Csaba atyától szerettek volna választ kapni arra a kérdésre, hogy voltak-e zavargások vagy nemzetiségi villongások június 4-én a románok részéről Erdélyben, amire az atya nagyon frappáns választ adott: a vírushelyzet alakította úgy, hogy a románok ne tudjanak semmiféle nagy, közös megmozdulást csinálni, s talán nem is véletlen, hogy éppen most ez így alakult. Szintén Csaba testvér volt az, aki amellett, hogy nagyon értékes válaszokat adott, kicsit ő maga is a „beszólók” oldalára került, ugyanis az egész beszélgetés során igyekezett „provokálni” minden válaszadót. Természetesen abszolút pozitív értelemben, közös gondolkodásra hívva szolgatársait azzal kapcsolatosan, hogy hogyan lehetne egymáshoz közelíteni a kárpát-medencei népeket, s ha már Isten így rendelte, hogy együtt kell élnünk, mik azok a közös programok, amivel erősíteni lehetne az együttműködést, félretéve mindenféle nemzetiségi ellenérzést és százéves sérelmet. Kacsó Géza biciklikerék-hasonlata volt talán a legszemléletesebb a népek együttélésre nézve, mondván, hogy

a küllők, ha egymáshoz nem is tudnak közeledni vízszintesen, függőlegesen akkor is egy irányba tartanak, s ez a közös pont, ami felé nézünk, az Krisztus kell, hogy legyen.

"Kárpát-medencei keresztény vagyok és az Újszövetség népéhez tartozom" - Böjte Csaba  

A közös gondolkodás sokkal inkább bizonyult előremutatónak, mintsem közös kesergésnek a trianoni trauma megélését tekintve, hiszen válaszadóink a „hogyantovábbra” igyekeztek koncentrálni. A revíziós törekvések mindig más kárára történnek, az erőszakos cselekedeteken pedig nincs Isten áldása – mondta Kacsó Géza. Csaba testvér szerint a népek egymáshoz való közelítésében a leghatékonyabb talán az lehetne, ha megkeresnénk azokat a pontokat, ami mindannyiunknak ugyanolyan fontos, ilyen lehetne például Hunyadi János, aki talán az utolsó olyan személy a Kárpát-medence történelmében, akit mindenki sajátjaként fogad el. Erre a tematikára építve akár közös zarándoklatokban is lehetne gondolkozni. A végső konklúzióként az atyák és lelkészek megállapodtak abban, hogy a hiteles keresztény élet tudja elhozni a kárpát-medencei népek közös felemelkedését és ha a magyarság felvállalja saját térségének a problémáit, akkor tud majd igazán nagy lenni. Trianonnal kapcsolatban pedig az én személyes kedvenc mondatom Orosz István atyától hangzott el, így ezzel szeretném zárni soraimat:

„Trianon fájdalmas, de az Isten országához kell viszonyítani a dolgainkat, ugyanis Nagy-Magyarországról is el lehet kárhozni és a tragédiát is be tudja építeni Isten üdvösségünk útjába.”

Ezt tartsuk tehát szem előtt, ha a témáról gondolkozunk, hiszen teher alatt nő a pálma, és nemzetünk minden tragédiájával együtt magmaradt, él, létezik és hiszem, hogy ez még nagyon sokáig így lesz.

Az esemény visszanézhető ezen a linken.