Gombkötő Beáta evangélikus lelkésznővel készítettünk villáminterjút a legutóbbi budapesti vitaestünk után.

Mióta veszel részt SzBAP-eseményeken, miről volt szó október elején és hogy élted meg belülről az eseményt?

2017 és 2019 között - tehát még a pandémia előtt - rendszeres résztvevője voltam a „Szólj be a papnak!” alkalmaknak Budapesten. Azóta egyetemeken, kollégiumokban, fesztiválokon szerveztem, és „paposkodtam” ezeken az eseményeken. 2019 óta most először tértem vissza egy igazi kocsmába a „Szólj be a papnak!” rendezvényre, amelynek a szervező gárdája azóta teljesen kicserélődött, és a felállás is kiegészült azzal, hogy a két-három egyházi személy mellett rendszeresen van világi, de az adott témához értő meghívott vendég is. Belülről otthon éreztem magam, annak ellenére, hogy a legutolsó, 2019-es kocsmamisszióm óta, egészségügyi okok miatt már egyáltalán nem fogyasztok alkoholt.

A témánk azt járta körbe, hogy magunkon kívül még kiben bízhatunk. Ez a téma elég széles paletta. Az önbizalomtól egészen a krízishelyzetekig és a traumákig is eljutottunk. Mindig meghat, hogy vannak olyan emberek, akiket érdekel ez a műfaj. Az egyik legnagyobb katarzist az okozta, hogy olyan fiatalok is eljöttek hétfőn, akikkel legutoljára az Ördögkatlan Fesztiválon találkoztam a Közös Pont fesztiválmisszió sátrában, ahol szintén szerveztünk „Szólj be a papnak!” eseményt. Akkor is és most is tettek fel kérdéseket. Nagyon jó volt őket újra látni!

Miben volt különleges ez az alkalom a korábbiakhoz képest?

A másik katarzist az okozta, hogy kaptunk végre „random” beszólást is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az esemény a Grund egyik termében kapott helyet, ezen keresztül olyanok is járkáltak a mosdóba, akik nem az eseményre érkeztek, csak baráti társasággal ettek/ittak munka után egy másik helyiségben. Egy ilyen társaság egyik tagja állt meg előttünk, hallgatott minket egy rövid ideig, majd egy viszonylag hosszú kérdést tett fel, amelyben kifejtette, hogy nem tud hinni az elhangzottakban, akármennyire is próbálja, egyszerűen nem sikerül neki. Illetve azt is kérdezte, hogy ez olyan-e, mint bármelyik másik „business”. Van egy termékünk, amit el akarunk adni, és ez nekünk megéri. Megkérdezte, hogy mennyire éri meg nekünk lelkésznek lenni, illetve azt is, hogy neki mi haszna van/lenne abból, ha hisz.

Miért éri meg neki hinni? Kérdésére azt válaszoltam, hogy anyagilag intézményi lelkésznek lenni számomra egyáltalán nem éri meg sőt, napi konfliktust okoz az alacsony fizetésem. Viszont az intézményeknek azért éri meg, hogy van egy egyetemi lelkésze, mert ingyen nyújt lelkigondozói szolgáltatást a hallgatóinak, míg egy coach, vagy pszichológus sokba kerül. Ez a szolgáltatás pedig prevenciós jelleggel bír a hallgatókat ért kihívások közepedte. Az egyetemi lelkészségek által szervezett közösségi alkalmak is ilyenek, hiszen a hallgatóknak ilyenkor van egy órájuk, amikor kiszakadnak a mókuskerékből és csak a lelkükkel, hitükkel foglalkoznak. A görögkatolikus kolléga viszont azt válaszolta ugyanerre a kérdésre, hogy az „örök élet” miatt éri meg hinni. Ezen a válaszon a kérdező felháborodott. Azt mondta, hogy ennek már „búcsúcédula” szaga van. Szerinte botrány, hogy az „örök életet” merészelik árulni az egyházak és sajnálatát fejezte ki, hogy még mindig itt tartunk. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy az örök élet engem a munkám során egyáltalán nem motivál, nem izgat, hanem csak az, hogy az embereknek (nekem is) olyan élete legyen, amit életnek lehet hívni, és ebben próbálom őket segíteni, hogy lehetőleg egy percüket se tékozolják el. Mindezt nem az örök élet ígérete miatt, hanem az egyetlen életük miatt, amit ajándékba kaptak. Láthatóan nem nyugodott meg, így a moderátor megkérte arra, hogy ezt a beszélgetést mikrofonon kívül folytassuk, de ezt már nem nagyon hallotta meg, kisétált a teremből. Ezt egyébként nagyon sajnáltam.

Mire jutottatok az est végére?

Az est végén annak ellenére, hogy nem hallotta a moderátor ajánlatát arra vonatkozóan, hogy mikrofon túl még szívesen tovább beszélgetünk vele, önszántából odajött a református kollégához és hozzám. Látszott rajta, hogy továbbra is felzaklatja az „örök élet” ügye, mert szerinte ez nem lehet „üzleti” célja az egyházaknak. Ezt nem lehet árulni. Még ingyen sem. „Mi van azokkal, akik ebben nem tudnak hinni?” – kérdezte, és utalt ezzel saját magára és a másik teremben jelenlévő kollégáira (Magyarország egyik legnagyobb külföldi ipari munkaadójának mérnökei, informatikusai). Elég sokat beszélgettünk még, amiből kiderült, hogy elkötelezett mérnök, ráadásul olyan irányú fejlesztésen dolgozik, amely csökkenti az egyének CO2 lábnyomát. Kifejtette, hogy ezzel külföldön többet keresne, ő mégis itt dolgozik. Miért éri meg neki így? Az est végére arra a konklúzióra jutottunk, hogy ugyanazért, amiért nekem megéri lelkésznek lenni. Ez pedig azt jelenti, hogy fontos olyan életet élni, amelyben életünket életek lehet hívni, amelynek azonosulni tudunk legtöbb pillanatával és nem érezzük elvesztegetettnek időnket, tehetségünket, Istentől kapott talentumainkat. Nem tudunk mást csinálni. Belső elhívásunk van. Egy olyan embert, egy olyan világot próbálunk megvalósítani, ami alapjában véve a teremtés eredeti célja, az Isten országa bennünk, és körülöttünk. A CO2 lábnyom csökkentése teljesen beleillik ebbe a profilba. Ebben kiegyeztünk és abban is, hogy ettől nem térünk el, ennél nem érjük be kevesebbel. Azt nem tudom elképzelni, hogy ne lenne Istennek tetsző ez a küzdelem.

Hálásan köszönjük a vitaesten való részvételedet és a válaszaidat is! Erőt és kitartást kívánunk a feladataidhoz.

A fotókért köszönet Hurta Hajnalkának.