Sorozatunk a hitviták történetéből szemezget, többek közt azért, mert mi is megpróbáljuk feleleveníteni a régi hitviták hangulatát egy közelgő rendezvényünkön október 28-án. Az első rész itt olvasható.

Luther fellépése után rossz idő járt a kolostorokra azokon a területeken, ahol győzött a reformáció. Több helyen a kolostorok feloszlottak, iskolává alakultak, a szerzetesek és apácák szétszéledtek, akár meg is házasodtak, mint például Luther és felesége, Bora Katalin.

Csúnyán elmérgesedett a helyzet 1524-ben Nürnbergben. A férfi kolostoroknak ugyan hamar vége lett, de körülbelül 60 klarissza rendi nővér keményen kitartott, nem szaladtak férjet keresni, hanem az immár protestáns városban is kolostori apácaként kívántak élni. A városvezetés mindent megpróbált, hogy eltántorítsa őket. Megfosztották őket gyóntatójuktól, a reformátorok őket ostorozó prédikációit voltak kénytelenek hallgatni. A nürnbergi polgárok voltak olyan bárdolatlanok, hogy köveket dobáltak át a kolostor falán, ezzel az apácák testi épségét veszélyeztetve. Egyes szülők erőszakkal vették ki a lányukat a nővérek közül. A városi tanács további csapásokra készült, rendeletet akartak hozni például az apácák öltözetének világiasításáról.

Az apácakolostor élén Caritas Pirckheimer (eredeti keresztneve Barbara, a kolostorban felvett neve lett Caritas) állt, aki az egyik legnagyobb európai kereskedőcsaládból származott, de nem vonzotta a nagyvilági élet, ezért taníttatása után végleg a kolostorban maradt. A humanizmusban járatos nő nem adta meg magát, beadványokat írt, többek közt arra emlékeztetve a protestánsokat, hogy ennél még a törökök is toleránsabbak.

Caritas humanista tudós testvéréhez fordult, aki jó viszonyban volt Philipp Melanchthonnal, és el tudta érni, hogy az ifjú reformátor 1525-ben elmenjen a nürnbergi kolostorba. Melanchthon Buzogány Dezső kolozsvári egyháztörténész szavaival élve az első reformátori nemzedék „csatársorának tagja, élvonalbeli játékos”, aki nem mellesleg az „erdélyi református egyház ősatyjának” is tekinthető. Luther barátja, lelkésztársa, a reformáció tanainak összegzője, tanári munkája miatt „Németország, sőt Európa tanítójának” is nevezik.

Melanchthon 1525. november 18-án érkezett meg a kolostorba és négyszemközt beszélgetett az apátnővel. Az apátnő nagyon is tisztában volt a reformáció célkitűzéseivel. Ki is fejtette, hogy a reformátorok állításaival ellentétben ő és nővértársai nem cselekedeteikkel akarják elérni az üdvösséget, hanem Isten kegyelmébe vetik reményüket. Melanchthon elismerte, hogy a kolostorban élők is üdvözülhetnek, ha nem gondolják azt, hogy a szerzetesi fogadalmuk szerez érdemet Isten előtt. Nem értettek egyet mindenben: a wittenbergi reformátor szerint a fogadalmakat fel lehet bontani, míg Pirckheimer szerint Istennek adott ígéretről van szó, ezért nincs visszaút. Ettől függetlenül barátságban váltak el.

Az apátnő később többször azt monda, hogy „bárcsak minden protestáns olyan lenne, mint Melanchthon".

Melanchthon a találkozó után a klarisszák védelmében emelt szót a városi tanácsnál, elítélve a  kényszerintézkedéseket. A nővérek életük végéig békében élhettek a kolostorban, azonban új apácákat nem vehettek fel és a katolikus papok nem végezhettek szolgálatot köztük, így nem tudtak gyónni sem. 1596-ban a kihalt kolostort lebontották.

Melanchthon és Pirckheimer találkozására megmutatja, hogy egy szemtől szemben lefolytatott vita jószándékú felek közt milyen eredményes tud lenni. A Melanchthon-díjas katolikus teológus, Wiedenhofer szerint Melanchthon a ”reformáció korának legnagyobb ökumenikus alakja”. Napjainkban protestáns szellemben kialakított kolostorok is működnek Németországban, hazánkban pedig már református bencés szerzetes is akad.

Forrás: Martin H. Jung: Melanchthon és kora