Ha lemaradtál, az első részt itt olvashatod el.
„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgy hogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincsen énbennem: semmi vagyok.” (1 Kor 13. 1-2.)
A családtagjaink és barátaink már jól ismerik, talán unásig is hallgatták már a megismerkedésünk történetét, mert szívesen és gyakran beszélünk róla. Számukra sok újat ez a bejegyzés nem fog nyújtani. Vagy talán mégis. :)
Szinte minden délután vagy este elsétáltam a tokaji evangélikus parókia előtt (így hívják a protestánsok a lelkészlakást, továbbá a görög katolikus papok lakását is így nevezik, a római katolikus papok plébánián élnek). Semmilyen komolyabb oka nem volt, hogy mindig arra vettem az irányt, egyszerűen csak szerettem arra járni, és onnan lesétálni a Tisza partra. Majd’ minden alkalommal láttam, hogy a parókia udvarát egy fiatal (és nem mellesleg jóképű) srác rendezgeti. Hol füvet nyírt, hol sepregetett vagy éppen a bokrokat, fákat metszegette. Gondoltam is magamban, hogy a város vallási kínálatában újra megjelenő evangélikus egyház nem spórol ezen, naponta kertésszel gondoztatja a szép nagy udvart. Ez azért meglepett egy kicsit, de az evangélikus felekezetnek olyan régóta nem volt már helyben lakó lelkésze a városban, és olyan keveset tudtam róluk, hogy mindezt betudtam annak, hogy ők a belbecs mellett a külcsínre is sokat adnak. Mivel akkortájt egy ideje már nem jártam rendszeresen istentiszteleti alkalmakra, és nem találtam olyan egyházi közösséget, ahol igazán otthon éreztem volna magam, nyitott szemmel jártam. Sokszor elolvastam a hirdetőtáblára kifüggesztett istentiszteleti és egyéb alkalmak időpontját. Volt bibliaóra, és filmklub is, ami nagyon érdekelt film- és mozirajongó lévén, mégsem mentem el egyszer sem. Magam sem tudom miért nem volt bátorságom hozzá. (Ricsi máig a szememre veti ezt.)
Egyedülálló harmincas lányként néhány családtagom nagyon is a szívén viselte a sorsomat. Egyikük - a város polgármestere - örömmel mesélte, hogy megismerkedett a Tokajba költözött új evangélikus lelkésszel, és szerinte érdemes volna nekem is megismernem őt, mert igazán kedves, energikus, széles látókörű, jó humorú, és még sorolhatnánk. Micsoda marketing! Egyáltalán nem volt szimpatikus számomra a gondolat, hogy leszervezett találkozó keretében ismerjek meg valakit, főként nem egy lelkészt, ezért hetekig hárítottam, de végül beadtam a derekam, csak lépjünk már túl ezen. El nem tudtam képzelni, hogy valóban olyan jó humorú és vagány legyen egy lelkész, mint amilyennek őt lefestették. Egy lelkész mély hite, az Istennel kapcsolatos ismeretei, ennek a hivatásnak a misztikuma eléggé ijesztően hatott rám. Hogyan beszélgessek én vele fesztelenül? És miről? A hitemről, az imádkozásról? (Hogyan is gondolhattam, hogy másról nem lehet egy lelkésszel beszélni?!?) Mindenesetre a találkozót leszervezték. November 4-én közös vacsora a nagybátyáméknál. El sem hittem, hogy belementem, ez annyira nem én vagyok…
November 1-jén megint a parókia közelében jártam a szokásos délutáni sétám alkalmával, amikor a ház előtt leparkoló autóból kiszállt a kertészfiú elegánsan felöltözve, kezében papi öltözet (Luther kabát, csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják), stóla, és Biblia. Nagyon meglepődtem, ráadásul rám is mosolygott, látszott rajta, hogy tudja ki vagyok. Szóval vele vacsorázom. Annyira nem is vészes. Fiatal, kedvesnek tűnik, jól öltözött. És már csak hármat kell aludni.. :)
Én jól nevelten időben érkeztem, ő késett 15-20 percet, mert állítólag inget vasalt. Mi tagadás, ezzel mínuszból indult a lelkész úr. Az első két órában az volt a benyomásom, hogy túl sokat beszél, túl magabiztos, viszont tényleg nagyon vagány és vicces. A vacsora és a közös családi beszélgetés végeztével, együtt indultunk. Persze az még kérdéses volt, hogy hová. Azt hiszem láthatta rajtam, hogy szívesen beszélgetnék még, ezért feltett egy kérdést: „Láttál már parókiát belülről?” Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Micsoda kérdés ez!? Na jó, elvégre is még nem láttam parókiát belülről, szóval részemről rendben, megnézem. A parókia ízlésesen volt berendezve, rend és tisztaság mindenhol. Mintha nem is egy egyedülálló fiatal férfi élne benne.
Gondolhatna bárki illetlen dologra is, de azt kell mondjam: életem egyik legártatlanabb és legjobb estéje volt.
Azt hiszem mindkettőnk számára ott dőlt el hogy megtaláltuk egymást, amikor Gryllus Vilmos feldolgozásában elindította a Bibliában csak Szeretethimnuszként ismert szöveg megzenésített változatát, én pedig mondtam, hogy szeretem a Korinthusiakhoz írt levelet. - Te ismered ezt a szöveget?? – Igen, az 1 Korinthus 13-ban van. (Lásd a fenti igeszakaszt.)
Addig is sokat olvastam az Újszövetséget, de nem tudtam róla érdemben beszélgetni senkivel. Ettől kezdve minden megváltozott.
Hosszan és fesztelenül beszélgettünk hajnal kettőig, majd hazakísért. Azóta is vele a legjobb beszélgetni.
Sokat mosolygunk azon, hogy először a kertésznek hittem őt. Nem mellesleg kissé biblikus ez a félreértés, hiszen János evangéliumában azt olvashatjuk, hogy Mária sem ismerte fel a feltámadott Jézust, hanem kertésznek gondolta őt.
