Sokak számára fogós kérdés, hogy „Mit csinál a lelkész, ha nem a templomban papol?”. Ami azonban ennél is többször feladja a leckét - saját tapasztalatom alapján -, hogy hogyan került a templomba, azaz mit csinált az egyetemi évei alatt.

Elméletben és gyakorlatban is igyekszünk minél alaposabban felkészülni a lelkipásztori szolgálatra.

Hadd mutassam be ennek egy szeletét a Debreceni Református Hittudományi Egyetem mindennapjai alapján, mivel én is ott tanulok.

Ahogy a címből is kiderül, valóban idegenekkel töltünk minden karácsonyt, húsvétot és pünkösdöt. Természetesen nem kicsi zöld emberkékre vagy alienekre kell gondolni, hanem a keleti országrész református gyülekezeteire.

Minden nagy ünnep előtt a Hallgatói Önkormányzat vezetői felveszik a kapcsolatot a vonzáskörzetünkbe tartozó gyülekezetek lelkipásztoraival és felteszik nekik a nagy kérdést: „Kérnek az ünnepre legátust?”

És máris belebotlottunk az első latin eredetű kifejezésbe, ami magyarázatra szorul.

A legátus szó jelentése küldött, követ. Valóban ünnepi követekként érkezünk egy-egy gyülekezetbe, hogy prédikáljunk, azaz hirdessük Isten örömüzenetét, és ezáltal a helybeli lelkésznek segédkezzünk, illetve hivatásunkat gyakoroljuk. Azonban odaérkezésünket még számtalan dolog megelőzi.

Kiírják a legációs választást, megtörténik az elekció, az alsóbb éveseket várja a futás, kézhez kapjuk a libellust. Ha pedig valakinek elmondom, hogy az ünnepek előtt ezek járnak a fejemben, valószínűleg értetlenkedve néz rám, amit nem is csodálok. ;) Tekintsük át ezeket a dolgokat érthetően, következzék a fordítás.

A Hallgatói Önkormányzat kitűz egy időpontot, amikor is választhatunk azokból a gyülekezetekből, amik fogadnak küldöttet, azaz legátust. Legelőször a Hallgatói Önkormányzat vezetői, az elnök, azaz senior és az alelnök, azaz esküdtfelügyelő választ. Ezután évfolyamonként vonulunk be egy terembe, legelőször az ötödévesek (a képzés 6 éves, de az utolsó év egy konkrét gyülekezetben töltött gyakorlati év, ők ezért nem választanak ilyenkor), legutoljára az elsősök. Egyszerre csak egy évfolyam tartózkodik tehát a teremben a diákvezetőkkel és az egyetemi lelkésszel, és az évfolyamon belül is van a választásnak egy előre meghatározott sorrendje, ami leginkább a tanulmányi átlagtól (és egyéb tevékenységektől, pl. tudományos diákköri munka) függ. Az idősebbek és eredményesebbek választhatják ki előbb, hogy hol szeretnének szolgálni az adott ünnepen. Ez maga a legációs választás, választás = elekció.

Ezután felvesszük a kapcsolatot az adott gyülekezet lelkészével, megbeszéljük vele, hogy mikor érkezzünk, hányszor kell majd szolgálnunk, hány prédikációval kell készülnünk.

Az egyetem nyomon követi, hogy ki mit kíván elmondani a szószékről. Teszi mindezt segítő szándékkal, a mi épülésünket szem előtt tartva. Az alsóbb évesek nem saját prédikációt mondanak el, hanem az egyetem megkér néhány lelkipásztort, hogy írjon a hallgatók számára igehirdetést, az így összegyűjtöttek közül lehet választani. Saját prédikációt az írhat, aki sikeresen teljesítette a homiletika („az igehirdetés tudománya”) nevű tantárgyat, ahol részletesen szó esik a prédikációírás elméleti, gyakorlati és hitbeli kérdéseiről. Az alsóbb évesek tehát alaposan felkészülnek a választott igehirdetésekből és egy-egy oktató meg is hallgatja, hogy hogyan szeretnék majd a szószékről mondani. A debreceni diáknyelv ezt a meghallgatást hívja futásnak, utalva Pál apostol szavaira:

A felsőbb évesek prédikációit pedig egy-egy oktató vagy erre felkért gyülekezetben szolgáló lelkipásztor nézi át.

Minden ünnepet egy úgynevezett kibocsátó istentisztelet előz meg. Ez egyetemünk dísztermében szokott lenni. Ezen az alkalmon az elhangzó prédikáció minket bátorít, buzdít az előttünk álló szolgálatokra. Ilyenkor úrvacsoravétel is van, ami a reformátusoknál nem része minden istentiszteletnek.

Az ünnep előtti napon, vagy az ünnep első napjának reggelén búcsút veszünk a családunktól és elindulunk a választott gyülekezetbe. Egy-két napra részesévé válunk egy másik település, gyülekezet és család életének. Legtöbbször a lelkipásztor biztosít számunkra szállást, így az ünnepet ő sem szűk családi körben tölti, hanem egy ismeretlen (vagy talán ismerős) fiatal lelkészpalántával. Bizonyára sokat tudnának erről ők is mesélni!

Mint ahogy én is. Van, hogy a lelkipásztor magától elmond minden fontos információt az adott gyülekezet istentiszteleti szokásairól. Van, hogy még 15 perccel az istentisztelet kezdete előtt sem öltözött át ünneplőbe, ötlete sincs, hogy mit fogunk énekelni, és minderre a felesége figyelmezteti. Van, ahol szokás és illik is alkoholt fogyasztani az étkezéseknél, máshol meg érződik, hogy az ajándékba vitt bor nem fog egyhamar elfogyni. Azonban érdekes vagy épp tanulságos sztorik mindig vannak: a gyülekezet életéről, a régi egyetemi évekről stb. Ha az adott lelkész is Debrecenben tanult, akkor pláne, hogy van közös téma: az oktatók, a tantárgyak, az épület, a szokások. Mi és mennyit változott? Beszélgetés közben lehet, hogy a négyéves gyerkőccel kell csúszni-mászni a padlón, de lehet, hogy arra kell ügyelni, hogy ki ne házasítsák az ember lányát (vagy fiát). És valamire mindenki büszke: a festményeire, a kreatív gyermekfoglalkozásaira, a kutyáira, a reformjaira, a népviseleteire - mert hobbija a lelkészeknek is van, csak sokszor idejük nincs rá. Mindemellett, ahogy máshol is az ünnepek alatt, jönnek-mennek a rokonok, süt-főz az anyós, esetleg a kedves nénik hozzák a finom süteményeket. Én pedig igyekszem megtalálni a helyem (eddig mindig sikerült) ebben a forgatagban.

Egyébként a templomban minden nagyon hasonlóan zajlik, mint más vasárnapokon vagy ünnepeken, csak épp mi állunk a szószéken.

Felemelő érzés – csipetnyi izgalommal fűszerezve – ott állni és Isten üzenetét hirdetni. Elvégezni azt a szolgálatot, amire előtte sokáig készültünk imádsággal, a Biblia és szakkönyvek tanulmányozásával, gyakorlással. Csodálatos érzés osztozni a gyülekezet életében, érezni, hogy szeretettel vártak. Remélni, hogy hitüket mi is építettük. Megtapasztalni, hogy épp a mi hitünk épült általuk. Örülni annak, hogy talán a családtagjaink is el tudtak jönni az ünnep második napján.

A gyülekezettől a szereteten és megbecsülésen kívül pénzadományt is kapunk, amelyet legtöbbször tanulmányi célokra fordítunk. Ez a legátum. Ennek a tizedrésze, az úgynevezett tized (milyen meglepő elnevezés :D ) a Hallgatói Önkormányzatot illeti. Amikor ezt befizetjük, akkor egyfajta jegyzőkönyvet is leadunk, amit részben a fogadó lelkipásztor, részben mi töltöttünk ki. Ez a libellus és tartalmazza a szolgálatok számát, a lelkész véleményét rólunk és a mi véleményünket a gyülekezetről, valamint a legátum pontos összegét.

Ezután pedig nem marad más hátra, mint megosztani egymással az élményeinket: mi volt felemelő, mi kudarc, mi pedig vicces. Hány új ismerőst szereztünk. Hogy mászott bele egy pók majdnem az úrvacsorai borba, vagy épp hogy sikerült leverni a karácsonyfa díszeit.

Majd pedig várni, várni és várni a következő idegenekkel töltött ünnepet.

A képek forrása: itt, itt és itt.