Ha a világból valók volnátok, a világ szeretné a magáét, de mivel nem a világból valók vagytok, hanem én választottalak ki titeket a világból, azért gyűlöl titeket a világ. (Jn 15,19)

A keresztyének sokszor arra törekszenek, hogy megtartsák a Tízparancsolatot és kerüljék a förtelmes bűnöket, nehogy magukra haragítsák az Istent. Ez egy szép törekvés, de egyből szükség is van két pontosításra: 1) saját erőből (Krisztus nélkül) a bűnöktől nem lehet megszabadulni, 2) nem csak a bűnöktől kell szabadnak lenni, hanem a „világtól” is. De mit is jelent ez a világ-ellenesség? Nem lehet mindenkinek remeteként távol élnie a kísértésektől.  

Kép: Pinterest

 A szabadságot, amelyért állandó harcot kell vívnunk életünkben, a bűnök mellett ugyanúgy fenyegetik az ártatlannak tűnő ösztönök, a „természetesnek” vett dolgok és a társadalmi szokások. A keresztyénség önmagában nem zárja ki, hogy ezek a „világi” dolgok teret kapjanak életünkben. Az ösztönök legyőzését is célul tűző, földi örömeket elvető, és minden másnemű személy érintését tiltó középkori kathar mozgalom is eretnekként bukott el. Vagy például a Biblia részét képezi a hétköznapi életvezetés során is kamatoztatható bölcsességeket tartalmazó Példabeszédek könyve.

Nézzünk meg néhány olyan ösztönösnek, természetesnek, szokásosnak gondolt viselkedésmódot, hozzáállást, amelyeket bizonyára sokan ártalmatlannak, sőt követendőnek tartanak, ugyanakkor a Szentírás alapján elítélendőek:

• „Nekem a család az első”-attitűd. Vö: „És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet.” (Mt 19,29)
• A jó kifogások elfogadhatók. Vö: „Jöjjetek, mert már minden készen van!  De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem!  A másik azt mondta: Öt pár ökröt vettem, megyek, hogy lássam, mit érnek. Kérlek, ments ki engem!  Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek.” (Lk 14,17-20)
•  A másik emberrel, az idegenekkel kapcsolatos gyanakvás, ellenszenv. Vö: „ jövevény voltam, és befogadtatok” (Mt 25,35)
• Az ellenségnek tartott emberek, csoportok legyűrése. Vö: „szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket!”  (Lk 6,27-28)
•  Jól elmondani a véleményünket a másikról, „címkézés”. Vö: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!” (Mt 7,1)
•  Ha valaki eléggé sokszor és hangosan állít magáról valamit, az hihető lesz. Vö: „minden alkalmat megragadnak a dicsekvésre, hogy ők olyan apostolok, mint mi. Mert az ilyenek álapostolok, szélhámosok, akik Krisztus apostolainak adják ki magukat.” (2 Kor 11,12-13)
•  „Mindenki a maga szerencséjének kovácsa”. Vö: „Ezért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róm 9,16)

 A világ tehát „nem világít”, ahogy a Neonhal együttes is énekli. Dédelgetett, berögzült szokásainkkal, ösztöneinkkel szembe kell néznünk, és ki kell szórnunk azokat, amelyek nem állják ki a krisztusi próbát. Ahogy Török Csaba fogalmaz (A katolikus és az idegenek – A Szív, 2018. február), „Krisztushoz kötődésünk (…) éppen arra hív, hogy szakítsunk a természetessel és ösztönössel, igen, szó szerint transzcendáljuk magunkat”. Jézus azt mondta tanítványairól, hogy bár a „világban” vannak, mégsem ebből a „világból” valók (Jn 17,11-16). Tehát nem kell a világból kiszakadni, hanem annak a „sójává” kell válni.