’Hitetlen, de nem hiteltelen?’ sorozatunkban olyan könyvekből, filmekből, zenékből, stb. szemezgetünk, amelyek a keresztény hit világát kívülről, adott esetben kritikusan mutatják be. Keresztényként azért érdemes ilyen művekkel megismerkednünk (ahelyett, hogy ingerülten lesöpörnénk azokat az asztalról), mert társadalmunkban a ’hitetlen’ megközelítések lettek a dominánsok. Olyan alkotásokat keresünk, amelyek segítenek megragadni az ilyen álláspontok eredetét, lényegét és lehetséges kihatásait. Megértésük célja lehet, hogy párbeszédbe kezdjünk, megalapozott kritikát gyakoroljunk és a hitre térést előmozdítsuk. A missziós parancs ugyanis úgy teljesíthető, ha nem a saját szubkultúránkban élünk, hanem a tágabb kulturális kontextus ismeretében tudunk kapcsolatot létesíteni, mint Pál apostol Athénban. A  bejegyzések cselekményrészleteket tartalmazhatnak.

Dimitri Verhulst: Krisztus bevonulása Brüsszelbe

Dimitri Verhulst 1972-ben született flamand író. ’Krisztus bevonulása Brüsszelbe’ című kisregénye magyarul 2014-ben jelent meg. A címet James Ensor festményétől kölcsönözte.

James Ensor: Krisztus bevonulása Brüsszelbe (1888)

A szerző ugyan katolikus neveltetésben részesült, a hit kérdését is érinti több műve, de távolról sem a hagyományos egyházi álláspontot képviseli. 2015-ös regénye, a Mózes öt könyvét az erőszakos, szexuális jeleneteket kiemelve újramesélő ’Bloedboek’ (Véres könyv) kapcsán adott egyik interjúban kifejti, hogy a katekézis során Isten kiválogatott szavait ismertetik meg az emberrel, nem a teljes cselekményt. A Tórát népirtási kézikönyvnek titulálja és a három nagy monoteista vallás közös „DNS”- ét ebben látja, hiába vannak „emberibb részei” a Bibliának. Azt is elmondja, hogy Istennek szeretne adni egy dedikált példányt, hogy láthassa, milyen képet közvetítenek róla ezek a részek. Egy olyan felfogás rajzolódik ki, mely szerint Istennek „fejére nőtt” az ember, a Frankenstein szörnyetegéhez hasonlóan kezelhetetlen teremtmény. Az egyházkritika mellett tehát a Biblia ihletettségét, valamint Isten mindenhatóságát is megkérdőjelezi. Egy korábbi, magyarul elérhető beszélgetésben ezt mondta: „ateista vagyok, és az a benyomásom, hogy meg kell védenem az ateizmusomat. (…) megdöbbent, hogy még mindig ölünk és ölünk és ölünk és ölünk egy olyan istenért – akár létezik, akár nem –, aki azt mondja, hogy jónak kell lennünk egymáshoz.” Összességében megállapíthatjuk, hogy egy olyan, vívódó "ateistáról" van szó, aki mégsem tudja kimondani, hogy Isten nem létezik, és keresi a kapcsolatot vele. 

A XIV stációra tagolt ’Krisztus bevonulása Brüsszelbe’ című történetnek az a sztorija, hogy szárnyra kap a hír, mely szerint a bábelinek lefestett (soknyelvű, kusza) nagyvárosba Krisztus hamarosan ellátogat. A nagymértékben szekularizált társadalom meglepő módon ezt a hírt tényként fogadja, komolyabb kétely nem is vetődik fel a valóságtartalmával kapcsolatban. Az eseményre a hívők mellett mindenki más is készülődik, bár hamarosan erős politikai-protokolláris, illetve turisztikai-kereskedelmi színezetet is kap a dolog.

A főszereplő egy középkorú férfi, akit katolikus hitben neveltek, de már elvesztette hitét. Az ő egyes szám első személyű tolmácsolásában olvashatjuk a történteket. A hírt csupán bénult megrökönyödéssel fogadó egyházról lesújtó véleménnyel van és nagyon erőteljes képekkel rajzolja meg a szexuális visszaéléseket. (Itt jegyzem meg, hogy fennáll a veszélye, hogy egy közepesen erős idegzetű, jámbor hívő a 20. oldal környékén a sorokba fogja dobni a könyvet az erre a témára vonatkozó nyers nyelvhasználat miatt…)

Brüsszel közben változáson megy át, mondhatni csodálatos módon átszellemül: az emberek szolidárisabbak, egymás szemébe néznek az utcán, nem káromkodnak, barátságosak, jóságosak. Mindez egyértelműen a Krisztus-várás kontextusában történik. A főszereplő és felesége például összebarátkoznak a szomszéddal, akivel eddig éppen csak köszöntek egymásnak. Át is mennek hozzá vacsorára, és a bor mellett hirtelen közösen rázendítenek egy általuk rég elfeledett, elsőáldozó korból ismert eucharisztikus énekre: „Most lett a kenyér Krisztus testévé, most vált a színbor Jézus vérévé.” A főszereplő odáig megy, hogy hirtelen megérti ennek a mondatnak a jelentését. A szomszéd ezután, hogy lelkiismeretét gyötrő bűnétől szabaduljon, - mivel az egyházban már nem bízik -, újdonsült barátainak „gyónja meg” felesége meggyilkolását.

Dimitri Verhulst (volkskrant.nl)

A belga és EU-s főváros teljes nemzetközi figyelem mellett készülődik. A várakozás izgalmát fenntartó regényen végigvonuló szarkasztikus, társadalomkritikus hangnemet illusztrálja ez a részlet:

„Az ország összes rímfaragóját felkérték, hogy nyomja jó mélyen a dolgozószékébe a fenekét, és ötöljön ki egy, az Úr énekes üdvözlésére alkalmas verset. (…) A költeménynek bizonyos hosszúságúnak kellett lennie; Jézus türelmét fölösleges volna próbára tenni egy szonettkoszorúval, egy haiku viszont azt jelentené, hogy nincs túl sok mondanivalónk a számára.”

A könyvet úgy is olvashatjuk, hogy a közhelyszerű „egyház nem, Krisztus igen”-felfogás személyes kifejtésével van dolgunk. Általában ez a szlogen üres marad, itt azonban valóban kapunk konkrétumokat arról, hogy milyen várakozásai vannak az egyház peremvidékén is túlra került embernek: társadalmi béke, gyengék, kitaszítottak felkarolása, a megtisztulás vágya, a szentségekkel történő kapcsolatba lépés. Az egyház álláspontja az, hogy mindezek elérhetőek az egyházban és csak azon belül lehetségesek. Az író által megteremtett főszereplő azonban ezeket az egyházon kívül, privát, profán módon próbálja megélni. Próbálkozása végül nem is lesz sikeres, a Krisztussal találkozás nem jön össze neki, de senki másnak sem. És ezután minden a régi módon folytatódik. Hogy miért nem? A főszereplő szavai segíthetnek megmagyarázni: „hogy őszinte legyek, nekem sosem volt olyan, Istenbe vetett hitem, amelyet elveszíthettem volna”. Megtörténik a szembenézés azzal is, hogy ennek milyen következményei vannak. A kisregény utolsó gondolata az, hogy a főszereplő még ahhoz is kishitű, hogy a saját maga istene legyen ezek után.

A könyvet azért tekintem hitelesnek, mert egy kifejezetten agnosztikus-ateista kiindulópontból bomlik ki a megváltás iránti vágy, valamit az önmegváltás lehetetlensége. Egy társadalmi regény akkor jó, ha megragadja azt a közhangulatot, amely „benne van a levegőben” és azt nem hétköznapi nyelvhasználattal ábrázolja. Verhulst műve számomra azért lehet egy párbeszéd kiindulópontja, mert bemutatja, hogy korunk alapvetően gazdasági teljesítményre berendezkedett metropoliszai mélyén is jelen van a lelki megújulás igénye.