Az előző bejegyzésben azt a kérdést tettem fel, hogy mi a gátja annak, hogy népegyházként működjenek ma Magyarországon a nagyegyházak, miközben az „infrastrukturális” feltételek (intézmények, anyagiak, támogatások, stb.) erre többnyire adottak. Felvetődik egy olyan válaszlehetőség, hogy a „keresztény szubkultúra” hátráltatja azt, hogy az egyháztól távolabb élők az egyház „szívében” lévő, aktivista mag irányába gravitálva jobban elköteleződjenek. Akármennyire is meglepő, a megoldás pont ennek az ellentéte. Azaz nem azért nem tud kiteljesedni a népegyházi potenciál, mert a keresztények „szubkulturálisan” viselkednek, hanem éppen azért, mert nem eléggé élnek másképpen, mint a nem hívő többségi társadalom. 

A szubkultúra szót minden negatív értékeléstől mentesen használom, az emberek olyan csoportjára értve, akik azon tágabb kultúrán belül, melyhez tartoznak, megkülönböztetik magukat. Arra folyamatra most nem térek ki (talán egy következő írásban), hogy a keresztény hit évszázadokon keresztül Európában az alapvető kulturális kontextus meghatározó eleme volt. Ez máig is hat, még akkor is, ha napjainkban már a szekuláris, racionális, szubjektivista, individualista jegyek dominálnak, amelyek azt eredményezték, hogy a keresztény hívők kisebbséget alkotnak a legtöbb európai társadalomban. (A keresztény hit és a magyar Alaptörvényben is megjelenő, annál sokkal tágabb keresztény kultúra közti különbségre sem térek ki most).

Miért nem bővül a történelmi egyházak belső, hívő magja (dinamikusan)? Azt látjuk, hogy az egyházak irányába elutasító vagy közömbös tömegektől elhatárolható csoportok, akik távolabbi „szimpatizánsként” kapcsolódnak a keresztényekhez (például azok, akik még számon tartják, hogy az őseik melyik felekezethez kötődtek, vagy a hitet nem gyakorló szülők, akiknek a gyereke azért egyházi iskolába jár, vagy az olyan párok, akik egyszeri „szolgáltatásként” veszik igénybe a templomi esküvőt, de nem épülnek be a gyülekezetbe) inkább ezt a se bent, se kint (inkább azért kint) helyzetet tartják fent, és nem is érzik, hogy választaniuk kellene. Véleményem szerint ennek az oka a mai keresztény életformában keresendő. Vagyis inkább annak a hiányában. Nem egy amish-típusú elzárkózás kereséséről van szó, és nem is kell ellenkultúrát építeni a „világgal” szemben. Pusztán arról van szó, hogy a keresztényeknek az örömhír által fűtött, az Isten országát előmozdító irányultságának egymás hitét erősítőnek és a külvilág irányába is nyilvánvalónak kellene lennie.

Sabino Chialà úgy ragadja meg a keresztény irányultságot, hogy „a keresztény embernek mindig valamin túl, más paraméterek, elsősorban pedig másféle látásmód kereséséig kell eljutnia”. Graham Tomlin, anglikán püspök Provokatív egyház című könyvében idéz egy, a keresztényeket kívülről szemlélő véleményt: „Azért nem tudok kereszténnyé válni, mert nem látok különbséget a között, ahogyan a keresztények és a nem-keresztények viselkednek”. Ez a látlelet az európai keresztény életformára általában igaznak tűnik. Megvannak a vallásgyakorlás formális keretei, de ez gyakran csak egy pár órás zárvány hetente (vasárnap) az életünkből, az Istennek tetsző, másokért való szolgálat lázas keresése nélkül. Érdemes az alábbi kérdéseket feltennie mindenkinek: Az örömhír követeként élek? Az evangélium szerint élem házasságom, alakítom a kapcsolataimat a munkahelyen, a szomszédokkal, stb.? Krisztust követve próbálom megoldani a problémáimat, konfliktusaimat? Ha máshogy nem, legalább a templomon kívül, a hétköznapokban is vállalom a hitemet?

Görögkatolikus ifjúsági zarándoklat (nyirgorkat.hu)

A „népegyház” külső peremén lévő könnyen átjárható határokat tapasztal, azaz azt, hogy lehet egyházi intézményt (iskolát, egészségügyi intézményt, stb.) vagy „szolgáltatást” (esküvő, keresztelés, temetés) igénybe venni, anélkül, hogy szüksége lenne erősebb kötődésre, és a hitélet velejáróira (pl. bűnbánatra, az életmód megváltoztatásának szándékára, hitvallásra), sőt, azt látja, hogy a hozzájuk képest „belsőbb körösök” sem feltétlenül ezek alapján élnek. Akkor miért is változtatna addigi életformáján és miért indulna el „befelé”?

Egyházakkal foglalkozó kutatások kapcsán is felidézett általános megállapítás, hogy a következetes, egységes üzenetet képviselő, a külvilág irányába egyértelműen határt húzó csoportok vonzóbbak a kívülállók szemében. Ez a kutatás (bár egy másik földrészen készült), arra is rámutat, hogy azok a hívők tudnak hatékonyan toborozni családtagokat, barátokat és ismerősöket a hitük és gyülekezetük számára, akik meg vannak győződve a csak a hitük által elérhető, életmentő, életet megváltoztató előnyökről.

Összegzésként úgy gondolom, hogy a népegyházat akkor lehetne igazán benépesíteni, ha az aktív keresztény mag látványosabban tudna felmutatni alternatív, ha úgy tetszik „szubkulturálisabb” életformát, természetesen nem abba bezárkózva, hanem „szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel” másokat is befelé tessékelve az egyházba.