Nagy Károly Zsolt református teológust, néprajzkutatót, antropológust kérdeztük, hogy vajon napjainkban válságba került-e a református identitás, mik a legfőbb jellemzői, érdemes-e katolikus elemekkel felrázni a református imákat, illetve mit gondol a Szent Ignác-i imamódszerről. Vajon a hitbeli irányultság képes-e áthatni az egész embert?
„Hová lett a református öntudat?” címet viseli doktori disszertációja. Melyek a magyar református identitás legfőbb jellemzői Ön szerint?
Erre a kérdésre meglehetősen nehéz lenne olyasféle választ adni, hogy a református identitás jellemzője ez, meg az, meg amaz. Ennek oka egyfelől a (kulturális) identitás természetében, másfelől magában a református felekezeti közösségben van. Az identitásunk segít bennünket abban, hogy azonosuljunk egy csoporttal vagy épp megkülönböztessük magunkat egy másiktól, segít a mindennapi apróbb-nagyobb problémáink megoldásában, azzal, hogy eszközöket és tudásokat ad ahhoz, illetve hajlamossá tesz bennünket arra, hogy ilyen vagy olyan módon oldjuk meg a gondjainkat. Egy közösség ezeket a viszonyulásokat és problémamegoldásokat a kulturális emlékezetében – például történeteiben, hőseiben vagy sajátjának tartott tárgyaiban - raktározza el, és többnyire rutinszerűen működteti. Ezt a rutint nevezhetjük kultúrának. Amíg minden problémánk megoldható rutinból, addig nem nagyon szokott kérdésessé válni az identitásunk, amikor viszont a rutin nem működik, előjönnek a „kik vagyunk mi?”, „hogy kell ehhez a dologhoz – esetünkben: református módon – viszonyulni?” jellegű kérdések. Ilyenkor egy közösség általában elkezdi mozgósítani a kulturális emlékezetében tárolt tudását, bölcs gazdái előhozzák a közösségi tapasztalat „óságait”, s ezeket is felhasználva, újraértelmezve olyan válaszokat fogalmaznak meg az aktuális kihívásokra, melyek a közösség tagjai számára is megnyugtató módon kapcsolatba hozhatók a régi válaszokkal, s így próbálják egyfelől megoldani a problémát, másfelől fenntartani a közösség önazonosságának tudatát és érzését.
Az identitás tehát alapvetően reflexív természetű, vagyis kialakulásához szükség van arra a másikra, akihez viszonyulunk, vagy arra a problémára, amit meg kell oldanunk. Ezek a tényezők pedig nem csak időben, de térben is nagy változatosságot mutathatnak: más a „konstellációjuk” a 17. század három részre szakított Magyarországának különböző fennhatóságú területein vagy napjainkban egy szatmári, református többségű faluban és egy közép-magyarországi nagyobb városban, ahol közel azonos arányban élnek egymás mellett keresztyén felekezetek. Így azután a különböző református közösségek református identitása is eltérő lesz.
Persze, van néhány olyan sajátosság, melyekre megpróbáljuk felfűzni közösségünk történetének közel ötszáz esztendejét. Ilyen identitásjegy a biblicizmus, a sola Scriptura teológiai elve, vagy legalábbis az, hogy szeretünk mindent bibliai hivatkozásokkal alátámasztani. Ilyen a magyar nyelv és nemzeti kultúra melletti elköteleződés, ami Trianon után minden addiginál hangsúlyosabb részévé vált az identitásunknak, de voltak olyan pontjai az egyház történetének, amikor ezt az elköteleződést az Ige szolgálatáért készek voltak elhivatott lelkészek háttérbe sorolni. Ilyen lehet a hajlíthatatlan „vastag nyak”, aminek pozitív és negatív hatását, illetve olvasatát egyaránt ismerjük. Ilyen lehet a (vallási, nemzeti, politikai) szabadság melletti elköteleződés, amit az Isten szuverenitásának kálvini hangsúlyozására vezetünk vissza, s ami a reformátusokat a szabadságküzdelmek és a klasszikus szabadelvűség elkötelezett harcosaivá tette, de amit épp most kezdünk szép csendben feladni, és átengedni a politikának. És voltak olyan identitásjegyek, melyek akár századokig meghatározóak voltak, de mára feledésbe mentek. Kósa László szerint – aki a témáról valószínűleg a legtöbbet tudja – ilyen például a Habsburgellenesség, ami sokáig összefogta a magyar reformátusságot, de ma már vélhetően senkinek sem ez határozza meg a református öntudatát.
Mikor és miért bontakozott ki ennek az identitásnak a válsága?
A fentiekből következően ott és akkor, amikor a világ, amiben reformátusként otthonosan tudtak eleink mozogni, elveszítette otthonosságát.
Nemrég megjelent írásában (Reformátusok Lapja 2021/11. 21. o) a jezsuita, Szent Ignác-i imamódszerre hívja fel a reformátusok figyelmét, azt említve, hogy a református imák „sokszor végletesen individuálisak vagy végletesen távolságtartók”. Katolikus elemekkel javasolja „felrázni” a református identitást?
Nem :-) A cikkben nem „A Református Imádság” általános sajátosságát állapítottam meg, hanem a nyilvánosság különböző színterein (például online istentiszteleteken) megjelenő imádságok egy általam gyakoriként észlelt jellegzetességét fogalmaztam meg. Az elmélyülés képességének hiánya, ami emögött áll, azt hiszem, hogy kortünet. Lassan képtelenné válunk arra, hogy tíz másodpercnél tovább nézzünk bármit, hozzá szoktunk a pergő akciófilmekhez, flash-hatásra épülő reklámokhoz. Benyomásokból építkezünk, folyamatosan sodródunk, nem tudunk megélni egy adott pillanatot, és nem tudjuk átlátni, vagy legalábbis érzékelni annak a világnak a struktúráját sem, melyben élünk. Az imádság viszont – olvassuk el figyelmesen az Úr imádságát - pontosan erre helyezi a hangsúlyt: az idő immanens folyásából kilépve készteti reflexióra az embert. A Szent Ignác-i lelkigyakorlatban – melyet egy ideje nagyon sok református hívő és lelkész végez – ez a tudatos megállás, önmagunk, testi-lelki állapotunk, egzisztenciánk szemlélése és ennek nyomán az egész valónkkal való felkészülés az imádságra, nagyon hangsúlyos. Ignác azonban rengeteget merített a keresztyén imádság őt is megelőző hagyományából, ami annyira katolikus, amennyire egyetemes, vagyis közös hagyományunk, keresztyén identitásunk „mélyrétege”. Ennek a hagyománynak ráadásul protestáns, sőt magyar református újrafogalmazásai is vannak. A sokak által szeretett és ma is olvasott „Öreg Szikszai” – Szikszai György 18. század végi Keresztyén tanításainak és imádságainak gyűjteménye – a saját kora lelki-szellemi viszonyaira reflektálva, protestáns módon ír a szemlélődésről. Ha elolvassuk a kötet „tanításait” – vagyis elmélkedéseit –, szinte mindegyik arra buzdítja a keresztyén embert, hogy Krisztus jótéteményei, vagyis váltságműve – Ignácnál ezek Krisztus misztériumai – összefüggésébe állítva vegye szemügyre magát, s ebből az önismeretből fogalmazódik meg azután a konkrét imádság. Magyarán nem gondolom, hogy nekünk a katolikus vallásgyakorlat elemeivel kellene „felrázni” a református identitásunkat, azt viszont nagyon határozottan gondolom, hogy erősen kellene küzdenünk azzal a konfesszionális deficittel, hit-vallás-tudatunkra jellemző amnéziával, mely miatt saját örökségünkről is gondolkodás nélkül kijelentjük, hogy „katolikus dolog”, és mert csak azt tekintjük reformátusnak, ami nem katolikus, rögtön el is vetjük ezeket a kincseket. Az én gondolkodásomat az ignáci lelkiség megismerése egyértelműen gazdagította, a saját örökségem újrafelfedezéséhez is közelebb vitt, ugyanakkor ezen a felismerésen keresztül közelebb érzem magamhoz az ignáci lelkiséget követő katolikus testvéreimet is. (Persze lehet, hogy mindeközben én magam sem csinálok mást, mint hogy újrainterpretálom egy itt és most jelentkező probléma összefüggésében a saját történeti hagyományomat.)
Napjaink embere identitását gyakran innen-onnan, különböző részelemekből, fragmentumokból rakosgatja össze. A hitbeli irányultság képes-e áthatni a teljes embert, vagy megmarad az identitás egyik „szeletének”?
Az, hogy a hit vagy vallás az ember (és a társadalom) életének egy jól körülhatárolt szegmense, és érvényességi területe is korlátozott, döntően a modernitás fejleménye, és úgy tűnik, hogy a modernitás változásával párhuzamosan ezen a téren is változások zajlanak. Ez egy, a nyugati civilizációra jellemző történet, annyira, hogy vannak kutatók, akik szerint az identitás fogalma is ennek a folyamatnak az eredménye, és azért jött létre, hogy a nyugati ember kapaszkodót találjon benne széttöredezett világa összerendezéséhez. Az identitásunk objektíve sohasem teljesen hézagmentes, de igényünk van arra, hogy ilyen legyen és hajlamosak is vagyunk arra, hogy ilyennek lássuk magunkat. Így tehát, bár az identitásunkat valóban nem egy egységes tradíció – például a paraszti vagy polgári kultúra mintái – határozza meg, hanem a számunkra elérhető minták hatalmas kínálatából rakosgatjuk össze, azt mégis összerendezettként éljük meg. A kérdés az, hogy mi a rendező elv? Napjaink nyugati emberei közül sokak számára az élet spirituális dimenziója egyre fontosabb, egyre többen fedezik fel „az élet egységének” fontosságát, és az életük, identitásuk rendező elve nem annyira a modernitásra jellemző racionalitás, hanem valamilyen spirituális érték. (Innen is érthető egyébként az, hogy a református identitás egy sokáig meghatározó alapeleme, az, hogy a református a legészszerűbb, legracionálisabb változata a keresztyénségnek, szintén kezdi elveszíteni a fényét, és sokan kezdik ezt a racionalizmust inkább negatív, mint pozitív identitásjegynek tekinteni.) A tényleges kérdés tehát nem annyira az, hogy a hitbeli irányultság képes-e áthatni a teljes embert, hanem az, hogy az emberek hitbeli irányultsága milyen viszonyban van vagy lesz az egyházak és felekezetek hittani irányultságaival. Másként fogalmazva: tényleg leáldozóban van-e – mint számos kutató állítja – az egyházias, intézményes vallásosság, a közösség által elfogadott hitvallásokon alapuló hit kora, vagy a közösségi szemlélet megújulásával párhuzamosan, a bevonódás és a részvételiség kultúráján keresztül van valamilyen mód a közösségi hitvallások, és az azok iránti elköteleződés megújítására is?
Köszönjük szépen!
