Már másodjára volt karantén-húsvét. Illetve sokan remélték még, hogy az idei mégsem lesz az, de aztán mégis. Mi kezdettől fogva sejtettük, hogy ez is egy távolságtartásos ünnep lesz.
Mindenki fáradt már az egész járványtól és mindentől, amit fizikailag, lelkileg vagy szociálisan jelent. Az ünnep viszont jön, a koronavírus-járvány ellenére sem marad el. De hogy lehet ünnepelni, amikor szinte mindenkiben az van, hogy ez megint nem olyan ünnep lesz, ahogy megszoktuk? - kérdeztük magunktól, amikor a gyülekezeti ünnepet terveztük.
Ki kellett mondani, hogy a húsvét idén is jön. Idén is van mit ünnepelni. Sőt, idén is kell ünnepelni, mert most még inkább az ünnep tud erőt és reményt adni a hétköznapokhoz. Szóval le a csüggedéssel, a korlátokkal; gondoljuk végig, hogy mit lehet tenni, illetve mire van szükség!
- Valami teljesen új
A régi-új püspökünk, Fekete Károly megelégelte, hogy a járvány miatt nem találkozhat a többi lelkésszel, ezért kiscsoportos beszélgetéseket szervezett, hogy találkozzon velük. Ezeken mi is részt vettünk. Nem voltak fennkölt szavak, csak mindenki elmondta, hogy mi a nehéz neki és mi volt az, ami jó, ami segített. Jó volt kicsit együtt lenni a rég nem látott kollégákkal.
Innen jött az ötlet, hogy csináljuk ezt meg a gyülekezetünkben is! Hiszen ott is régen találkoztak már az emberek! Akik jóban vannak, még csak-csak keresik egymást, de a többiekkel már rég látták egymást.
Virágvasárnap délutánra három online csoportot szerveztük és Zoom-os videóbeszélgetés formájában jöttünk össze. Nem volt semmi átgondolt szervezési szempont, csak annyi, hogy minél jobban keveredjenek az emberek és emiatt talán csodának is nevezhető az, ami létrejött. Három csoport, ahol a "hogy vagy?" kérdésekre adott válaszok nyomán hol könnyes vallomások, hol nevetések hangzottak el.
Megosztottunk születést és halált, örömöket és küzdelmeket. Megéltük, hogy együtt vagyunk, hogy a gyülekezet: egymást alig ismerők de a hitük révén mégis összekapcsolódni tudó emberek halmaza még mindig létezik. Hogy nem vagyunk egyedül, akkor sem, ha nem tudunk fizikailag találkozni, ha elválaszt minket most sok minden.
- Valami újragondolt
Aztán jöttek a nevezetes napok. Így a Nagycsütörtök, amikor Jézus utolsó vacsorájára emlékezünk. A mi gyülekezetünkben ilyenkor a zsidó páskavacsorát szoktuk közösen elfogyasztani. Azt, amit Jézus is elfogyasztott (vagy valami ahhoz hasonlót...) az utolsó estéjén a barátaival. De online széder este már volt tavaly. Akkor most mit csináljunk? Nagycsütörtökön, Jézus utolsó vacsoráján hagyományozta a követőire az úrvacsora ünneplését. Amiről túl keveset beszélünk és kérdezünk. Pedig kellene. Hogy értsük és érezzük a lényegét.
S akkor gondoltunk egy merészet: a széder este mindig is egy családi vacsora volt, ahol kérdéseket tettek fel és magyarázták el az ünnep lényegét. Üljük körbe az asztalt és vacsora közben beszélgessünk az úrvacsoráról, hogy mit jelent nekünk személyes Jézus kereszthalála és áldozata! 3 férfi és 3 nő, sokféle kérdéssel és néhány válasszal. Készültünk, online és offline. Nevettünk a térmikrofonok élességén, próbálgattuk a beállásokat. A technikusok élvezték az új felállást és mindazt, amit ez számukra jelent.
Aztán eljött a nap és egy kicsit mind megijedtünk. Beszélgetni egy laza forgatókönyv alapján élőben? Együnk a kamera előtt? S aztán nem tőlünk, de mégis lett valami, ahol sok minden őszintén előkerült. Én még nem mertem megnézni, csak hiszek másoknak, hogy ezen a különös módon, egy vacsora közbeni beszélgetésben is tudott szólni Isten és tanítani a kibeszélhetetlen titkokra.
- Valami régi
De az sem jó, ha minden új. Kell valami régi, valami, amit ismernek és várnak az emberek. Nagypénteken Pintér Béla vezetésével szoktunk (már harmadik alkalommal) végigmenni Jézus szenvedéstörténetén, a passión. Bibliai szakaszok olvasásával és Béla zenélésével. Érdekes módon éppen a járvány és a közvetítés miatt sokkal többen lehetnek ennek a részesei, mint különben. Sokaknak a zene, a dallamok többet mondanak, mint a szavak és az agyalás. Tehát nem volt kérdés, hogy idén is lesz.
Ott voltunk és hagytuk, hogy szóljon a történet és beszéljenek az énekek. Szárnyaljanak a lelkek.
S így jött el húsvét, a „klasszikus” istentisztelettel, úrvacsorával. És bakikkal, mert semmi sem tökéletes. :)
Egy szokatlan ünnep. Már megint. Egy felkavaró üzenettel, ami hirdeti a reményt a reménytelennek érzett helyzetben is. A folytatást, amikor azt hisszük, hogy minden elveszett.
És megtanultuk, hogy idén, amikor az ünnep már megint nem olyan volt, amilyennek reméltük, illetve megszoktuk, mégis lehetett ünnepi hangulat és ünneplés. Mert Jézus, akit igazából ünneplünk, aki az ünnep okát adja, nem változott. Sőt. Talán még inkább érezzük, hogy mit jelent az, amit mutat. Még fontosabb a feltámadás akkor, amikor többen halnak meg, mint máskor. Még inkább számít a diadala, amikor sokkal jobban érezzük, hogy kevesek és erőtlenek vagyunk.
Lehet, hogy ez az idei húsvét nem csak veszteséget és csalódást hozott nekünk?
