A keresztyén könnyűzenéről már beszéltek sokan és sokszor. A tapasztalatok alapján ez kb. olyan megosztó téma, mint manapság az oltás. De az egy másik cikk témája lenne... A téma tehát megosztó, mert szilárd meggyőződések és prekoncepciók kapcsolódnak hozzá. Ez pedig nem éppen a barátságos és konstruktív viták előfeltétele.
A Szólj be a popnak beszélgetés azzal kezdődött, hogy a résztvevők kifejezték a szándékukat, hogy egy testvéri beszélgetést szeretnének lefolytatni és bár ez spoiler, de azt gondoljuk, hogy ez sikerült is. Ez pedig már önmagában is sikerként könyvelhető el, ha figyelembe vesszük, hogy a könnyűzenéről különböző felekezetű és eltérő zenei ízléssel rendelkező (szak)emberek beszélgettek, bár valamennyien rendelkeznek klasszikus zenei háttérrel: Szoliva Gábriel, ferences szerzetes és egyházzenész, Farkas Domonkos egyházzenész, Lakatos Péter, szabadkeresztyén püspök és zenész, illetve Bolyki György zenész producer. Utóbbi kettő jártas a komoly- és a könnyűzenében egyaránt.
A beszélgetés másik fő értéke volt, hogy nem gyors és olcsó válaszokkal akarta lerendezni a kérdést, hanem inkább sok olyan új szemponttal gazdagították a témát, ami inkább árnyalta a témát és a lehetséges válaszokat. Nem mellesleg jóízű nevetéseket is hallhattunk az izgalmas szakmai érvek röpködése közben.
De lássuk, mik is merültek fel a beszélgetés közben!
Nem meglepő módon az elején olyan nézőpontokat fogalmaztak meg, amik alapvetően határozzák meg a gondolkodásunkat a témáról:
Szoliva Gábriel felhívta a figyelmet, hogy más, ha az érzéseinket fogalmazza meg a zene, ha az Istennel való kapcsolatunk szólal meg benne vagy ha az a közösségi istentisztelet része.
Farkas Domonkos megjegyezte, hogy az (egyház)zene sem mindig (volt) magas színvonalú.
Lakatos Péter szerint fontos, hogy a zene a kommunikáció nyelve, jelen esetben Isten és köztem, ami akkor lesz jó, ha értik azok, akik ott vannak.
Bolyki György szerint pedig a felhasználó felelőssége, hogy mire használja a könnyűzenét.
A beszélgetés egészét végig kísérte a gondolat, hogy nem lehet fekete-fehéren gondolkozni a témáról:
Érdekes kérdés, amiben nem is jutottak egyességre, hogy automatikusan van-e szellemi töltete egy zenének, vagy ez csak a szövegből derül ki.
Előkerült, hogy a hörgős keresztyén zene is működhet, még ha talán ez nem mindenki szívét szólítja meg és hogy mennyire számít akár egy gyülekezet kiválasztásában is a zenei stílus, vagy hogy Bolyki Györgyöt idézzük: hogy milyen a dicsi csopi. :)
Aztán ismét Szoliva Gábriel volt, aki egy fontos különbségtételre hívta fel a figyelmet: felekezetenként más a liturgia és így a zene szerepe az istentiszteleti kereten belül. (Ezért néha a meg nem értettség mögött az is van, hogy nem is ugyanarról beszélünk.) És mivel a templomban mindenkit kell megszólítani, a lehető legpopulárisabb, azaz a legérthetőbb, elfogadottabb zenét kell használni. Azért ezt továbbgondolva egész izgalmas dolgokig juthatunk, nem igaz?
Elgondolkodtató volt az egyházzenész Farkas Domonkos megjegyzése, hogy a liturgiában Isten szól és nem a saját érzéseink. Aminek van helye, de nem ott és akkor. (Bár kérdés, hogy egymásnak feltétlenül ellent kell mondania a kettőnek?)
Szerinte tulajdonképpen mindig azt a kérdést kell feltenni, hogy ki? hogyan? mikor/hol? és mit csinál. A személyes lelkület nyilván nem lehet vita tárgya, de a szakmaiság már igen és hogy ott van-e annak a helye. Anélkül, hogy ezt vitatnánk, érdekes emellé odaállítani Lakatos Péter sorsfordító zenei élményét, amikor egy kifejezetten rossz minőségű zene érintette meg lelkileg, aki szerint ezért fontosabb a kapcsolat Istennel, mint a minőség. Márpedig ilyet ritkán hallunk egy képzett komolyzenésztől… Ez a kettő egyértelműen megóv minket attól, hogy általánosságokban beszéljünk egy nagyon is konkrét helyzetekben megjelenő jelenségről – ha figyelembe vesszük az egyházzenész szempontjait.
Izgalmas pillanat volt, amikor Bolyki György azt magyarázta, hogy a dicsőítő zene lassú, halk és befelé fordít – Szoliva Gábriel pedig ugyanezt mondta a gregoriánról. Lehet, hogy nem is olyan nagy a különbség a kettő között? Legalábbis ebben a tekintetben.
Izgalmas egy beszélgetésben, amikor kiderül, hogy a résztvevők személyesen is bevonódnak. Például Bolyki György fel merte vállalni, hogy ő is tanult a beszélgetés közben: világi és egyházi megkülönböztetése. Aztán pedig Szoliva Gábriel nem válaszolt, hanem egy izgalmas kérdést vetett fel: Nem lehet, hogy a keresztyén zene is egy olyan háttérzene lesz, mint bármely más, a rádióban felhangzó zene? Lakatos Péter válasza határozott volt: nem, mert a lelkület akkor is hat, ha nincsenek a tudatában.
Előkerült az is, hogy jó lenne, ha lenne olyan (minőségi) keresztyén zene, ami értelmezhető a nem keresztyének számára és egy rádióban is ott lenne a helye, mint missziós csatorna. Mert a mostani keresztyén zene beszorult a keresztyén körökbe, mert a szövege nem érthető másnak. Nem véletlenül Bolyki György beszélt erről, akinek a Szikra-projektben a szívügye. Szerinte egyébként az a gond, hogy a személyes Isten-kapcsolat értelmezhetetlen egy nem keresztyénnek, bár ez a hitünk lényege. Pozitív példaként említették az idei Dalban szerepelt és díjazott keresztyén alkotást.
Ritkán mondjuk ki azt, amiről a Dics-sulis tapasztalataira is alapozva beszélt Lakatos Péter arról, hogy a zenészek lelkülete, Isten-tapasztalata is megjelenik a dicsőítő szolgálatban, így annak hiányos volta hiteltelenné is teheti a zenéjüket. A hitelesség még fontosabb, minthogy mit zenélnek.
S nem lehetett szó nélkül hagyni azt, hogy egyesek szerint a rock zene sátánista. Bolyki György szerint a hallgató felelőssége, hogy mire használja a zenét, tehát nem önmagában a rockzene a rossz. Lakatos Péter is emellett érvelt, hiszen szerinte a zene egy nyelv, ami sok mindenre használható.
Bolyki György és Lakatos Péter azt is kiemelték, hogy a dicsőítés nem szólhat emberi igények kielégítéséről, mert Istent keressük. Ehhez rímelt rá Gábriel atya megfogalmazása, ami több, mint megszívlelendő: a zene segít kifejezni az érzéseinket, de fontos, hogy ne álljunk meg az érzelmek világánál, hanem jussunk el az Élet forrásáig.
Talán most már az olvasó is egyetért a cikk elejének spoilerével, azaz olcsó válaszok helyett sokkal inkább árnyalódott bennünk a téma, hogy kinek, hogyan kellene zenélnie, a zenét megélnie, hogy az valóban elérje a célját. S köszönjük azt is, hogy tanulhattunk valamit a keresztyén vitakultúráról is.
