A bűn maximális felvállalása, a jó kizárólag Istennek tulajdonítása – ezek következnek a református hitvallásokból. Néhány gondolat következik annak kapcsán, hogy megvalósul-e ez a gyakorlatban, Balog Zoltán püspök e heti nyilatkozatai tükrében (itt és itt).

A Magyarországi Református Egyház hitvallási iratai az 1563-as Heidelbergi Káté (HK) és az 1566-os Második Helvét Hitvallás (HH), amelyek a Bibliára épülnek. Az alábbiakban ezek képezik a mércét.

A reformáció genfi emlékműve

A bűnök felvállalása

A hitvallások nem finomkodnak azzal kapcsolatban, hogy a bűn mennyire van jelen az életünkben, csak néhány példa: „minden jóra képtelenek, és minden gonoszságra kaphatóak vagyunk (hacsak a Szentlélek újjá nem szül minket)” (HK, 8. kérdés); „napról napra növeljük bűnünket” (HK, 13. kérdés).

Pontosan ez a bűnnel szennyezettség és annak tudata fog oda vezetni, hogy a levakarhatatlan bűnök megbocsátása örömhírt (evangélium) jelent, a bűn már nem fog beszámíttatni a hívő ember terhére Krisztus megváltó munkája miatt.

A félreértések elkerülése végett, érdemes kiemelni azt, hogy a bűnnek való kitettség a hívő életében is jelen lesz: „Isten parancsolatai ellen súlyosan vétkeztem, azokból soha egyet sem tartottam meg és még mindig hajlamos vagyok minden rosszra” (HK 60. kérdés).

A bűnbánat

A bűn megmaradása és jelenléte a bűnbánatot is állandóvá teszik. Ehhez érdemes Luther 95 tétele közül az elsőt is feleleveníteni: ”Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg!" - azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17)”.

A bűnbánat pedig a HH XIV. része szerint: „az evangéliumban említett bűnös nő, aki könnyeivel öntözi az Úr lábát, és Péter, aki Urának megtagadását elsiratva, keserves könnyeket hullat (Lk 7,38; 22,62), világosan mutatják, milyennek kell lennie a bűnbánó léleknek, aki komolyan elsiratja elkövetett bűneit.”

A bűn és a bűnbánat ilyen szemlélete véleményem szerint nem fér össze azzal, hogy a bűnt nem nevezzük nevén, beismerését halogatjuk, azt kisebbítjük, felelősségünket azzal szemben korlátozzuk és másokéval összemossuk, vagy azzal, hogy áldozati szerepbe menekülünk.

Mindenkinek saját megítélésére bízhatjuk, hogy a püspöki megszólalásokból milyen bűnfelfogást, bűnvallást, bűnbánatot hall ki.

Mindenesetre referenciaként álljon itt néhány bibliai bűnvalló imádság:

„Istenem! Szégyenkezem, és nem merem fölemelni arcomat hozzád, Istenem, mert bűneink elborították fejünket, és vétkünk az égig növekedett.” (Ezsdrás 9,6)

„Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az Úrnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem.”  (Zsoltárok 32,5 – Dávid királytól)

Kitől van a jó?

A bűnök mellett persze más is van a hívő életében és Balog Zoltán második beszédében említi is a „jó dolgokat”. Úgy kell-e vonni mérleget, hogy az életünk rossz és bűnös oldalát összevetjük a jó dolgokkal, a hasznokkal?

A HK 62. kérdése alapján „ebben az életben legkiválóbb cselekedeteink is tökéletlenek és bűnnel szennyezettek.” Honnan jön tehát a jó? A HH is arról ír, hogy „nincs emberi érdem”. Bővebben: „Isten nem a mi érdemeinket, hanem a maga ajándékait koronázza meg bennünk. És ezért mondjuk, hogy az elnyert jutalom kegyelem is, és inkább kegyelem, mintsem jutalom, mert ami jót cselekszünk, azt inkább Isten által, és nem saját magunk által tesszük, amint Pál is mondja: Mid van, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna? (1Kor 4,7). Ebből következteti boldog Cyprianus vértanú, hogy semmivel sem szabad dicsekednünk, mert semmi sem a miénk.”

Zárás

A hitvallások alapján a bűnért teljes felelősséget kell vállalni, a jó dolgokat pedig Istentől valónak tudni. Ez alapján igen nagy bajban lenne mindenki, hiszen sosem a mi javunkra billen a mérleg. És pont ezért jelent örömhírt az, hogy érdem nélkül, ajándékként lehetünk igazak Isten előtt. (HK 60. kérdés). Tegyük fel a kérdést magunknak: előtte szeretnénk igazak lenni?