Hirtelen már azt sem tudom, hányadik Camusom volt ez az idei, de az kétségtelen, hogy évről évre hajt a kíváncsiság, mennyire lesz gyümölcsöző a Szólj be a papnak sátrában töltött idő. Sok hívő ember önzetlen munkája teszi lehetővé, hogy minden évben mi, papok vagy lelkészek, mint a nagy „lelkiatyák” lehetőséget kapjunk olyan találkozásokra, amelyek elsősorban bennünket tanítanak.

Az írás szerzője, Sipos Barnabás ortodox pap a 'Hogyan campusozna Isten?' című pódiumbeszélgetésen 

Azt hiszem, hogy részünkről a fesztivál annyit jelent, mint kilépve a templomból, megmutatni a kereszténység valódi arcát, Jézus Krisztus mindent betöltő szeretetét, és annak az elveszett báránynak a felkutatását, akiért maga Jézus is elindult, otthagyva a kilencvenkilencet (Mt 18,12). Az Isten ilyenkor olyan hatalmas lehetőséget ad, hogy mindazt, amit a templomban megtanulunk, újra és újra hallunk, prédikálunk, fejtegetünk, azt most megmutassuk, kipróbáljuk, és tettekre váltsuk. Az a szeretetet, amit Jézus hozott közénk, nem korlátozódott népre, helyre, személyre. Mindenkit elért, aki lehetőséget adott a Vele való találkozásra. És éppen ez az, ami le kell, hogy törjön bennünk minden gőgösséget, felsőbbrendűséget, és nagyon jó iskolája az alázatos szolgálatnak. Úgy, ahogyan Jézus tette.

És mi a megerősítés, hogy jól csináljuk, vagy megéri ezt csinálni? Az a megszámlálhatatlan ember, aki megadta magának a lehetőséget, vagy csak véletlenül vitt az útja a sátrunkhoz, de mégis teret adott az isteni hívásnak, és nem maradt közömbös. Megerősítés egy hosszú beszélgetés, egy kérdés, vagy csupán egy mosoly, egy kedves „beszólás”, amik néha olyan csodálatos dolgokat nyitnak fel előttünk, amik segítenek megmutatni számunkra teljesen ismeretlen emberek rejtett lelki kincseit, (még talán elásott) talentumait, értékeit.

Nemrégiben egy elöljáróm komolynak tűnő eszmefuttatást tartott nekem, amiben kifejtette, hogy a nyugat-európai államokban mennyire megfogyatkoztak a keresztények, és gyakorlatilag mi vagyunk, akiknek semmiben sem szabad hozzájuk hasonlítani, mert bizony, mi aztán tudjuk mi az igazi kereszténység… Hát…ha így kezdődik a szeretet, akkor vajon hogyan folytatódik?

Én erre azt mondom, hogy az a valódi kereszténység, sőt, mindennek a kezdete, hogy tudjuk-e szeretni mindazokat, akik éppen rászorulnak a szeretetünkre. Aki szenved, vagy bajban van, aki elhagyatott, vagy éppen olyan élethelyzetben van, amire igenis megoldás lehet a krisztusi szeretet. Ne felejtsük el, hogy valamennyien Isten gyermekei vagyunk, és mindannyian vágyunk erre a szeretetre nem csak a templomban, vagy közösségeinkben, hanem az életben, a mindennapi életben.

Barnabás atya a fesztiválozók körében

Szóval, a feladatunk nagy: imádkozni, és tenni mindazokért, akik vágynak arra, hogy szeressék és meghallgassák őket, mert ezen keresztül a valódi keresztény értékeket oszthatjuk meg velük, legyenek akár nehézségek közepette, örömben, boldogságban, vagy éppen a Campuson.

Találkozunk 2026-ban.

Sipos Barnabás