Az egyre erősödő (meglehet, visszafordíthatatlan) környezeti válság az egyházi életet sem hagyja érintetlenül. A felekezetek a maguk kontextusában jelentős környezetvédelmi munkát végeznek, s bár gyakran nem mindenki számára magától értetődő még, de a teremtésvédelem evidens módon kötődik (kellene kötődnie) a mindennapi hitélethez.

Van valami furcsa (és megmagyarázhatatlan) abban, hogy miközben a keresztyén ember életének valamennyi szegmensében (a párválasztástól a hivatáson át a mindennapok kisebb-nagyobb súlyú eseményeiig) meglátja a Szentlélek munkálkodását és a Teremtőt, addig az már korántsem magától értetődő valamennyiünk számára, hogy az Istenhez való viszonyunk a környezetünkhöz, a természethez való viszonyunkban is megmutatkozik.  

A kérdés a következőképp tehető fel: valóban teremtőként tiszteljük-e az Urat, ha az általa teremtett világot nem becsüljük meg? Hiteles-e, igaz-e a hitünk, ha nem figyelünk a minket körülvevő világ őrzésére? Ez a kérdés a háborúkkal, különféle bűncselekményekkel stb. kapcsolatban is feltehető, s a dolog nyitja éppen az, hogy miközben a háborút, az emberi élet kioltását stb. bűnnek, a gonosz munkálkodásának tekintjük (jogosan), aközben kérdéses marad, hogy ugyanígy járunk-e el, ha a természeti környezet feléléséről, a természet kizsákmányolásáról van szó.

Ez a kérdés egy újabb, meglehet, nem egykönnyen megválaszolható problémához vezet el: Bűn-e a természeti erőforrások kimerítése? S tovább, a soron következő beszélgetés plakátján megjelenített kérdésig: megbocsátja-e nekünk Isten az erdők kiirtását, a fajok pusztítását, a vizek, földek szennyezését stb.? De hogy egy még problematikusabb kérdést tegyünk fel: mihez kezdjünk azzal, hogy az ökológiai válság egyik okát egyes szakértők – más okok mellett – az emberiség túlnépesedésében vélik felfedezni?

Hogy mit keresett Panamában 600 ezer fiatal a világ minden részéről? Egyből adódna a válasz: biztos panamázni mentek. Na elárulom, hogy pont nem a kóklerkedés és félrevezetés volt a cél. A több, mint fél millió fiatal - valószínűleg furán hangzik, de - a találkozás, a megosztás és a közös ima miatt gyűlt össze a Csendes-óceán partján. Azért mentek oda, hogy megmutassák a világnak, hogy igenis vannak még olyan fiatalok, akik keresztényként hisznek és élnek. Ferenc pápával együtt, egy helyen tettek bizonyosságot hitükről. Sokszor örömmel, boldogan, táncolva, énekelve, amikor pedig arról volt szó, elcsendesedve, komolyan, mélyen imádkozva.

A 17. Ifjúsági Világtalálkozón részt vevő 60 magyar fiatal egyikeként részese lehettem egy teljesen más kultúrának, így összeszedtem 3 dolgot, amit olyan jó volna, ha itthon is mindannyian alkalmaznánk. Íme!

Ezúttal egy új helyszínen, a Sheldon’s-ban szólhattak be a papoknak és zenészeknek. Jantyik Zsolt, a PG csoport frontembere katolikus zenészként, Nagy Imre Tamás, a Neonhal énekese pedig a református tábort erősítve állt készen a kérdésekre. Káposztás Gábor református lelkész és zenész, illetve Szentesi Csaba görögkatolikus atya, mint a zene nagy kedvelője várta a beszólásokat.

Bemelegítésként ezúttal három dalszöveg szerzőjét kellett eltalálni egy pohár sörért. Egy szerencsés zenehallgató jutalma két pohár volt, így neki mindenképpen jól indult az este. :)

Elsőként egy tisztázó kérdés nyomán Káposztás Gábor rögtön leszögezte, hogy szerinte nincs keresztyén műfaj, hanem az alkotó, ha keresztyén, teszi azzá a zenéjét.  Nagy Tamás is úgy vélte, hogy a zene csak hordozó közeg, és az üzenet a fontos. Bár, ahogy maga megjegyezte, maga is meglepődött, hogy milyen durva stílusban is talált már keresztyén zenét.

Aztán egy izgalmas kérdés következett: Mi a helyzet azokkal a zenekarokkal, akik egyaránt énekelnek a Sátánról és Istenről, példaként az Iron Maident és a Tankcsapdát említve? Jantyik Zsolt felidézte, hogy egyszer Lukács Lászlóval, a Tankcsapda énekesével Platón idea-elméletéről beszélgettek, és Jantyik az akkor elhangzottakat pár hónappal később a rádióból hallotta vissza („Ami kinn az van benn/ Ami fenn az van lenn”). Ez nem meglepő, hiszen Lukács egy kereső ember. Szerinte egyszerűen befogadó módon kell kezelni a zenét, mindent a megfelelő helyen. Nagy Tamás is a maga személyes példáját hozta. Felnőtt megtérőként először elhatárolódott a fiatalkori zenéitől, majd megerősödött hittel már tudott távolságot tartani és újra hallgatni azokat. Szerinte, ha egy erős hit szűrőjén keresztül fogadod be a világot, akkor nem sérül a személyes világod, nem sérted meg Istent sem. Szentesi Csaba szerint ezek a zenekarok a saját személyes élettapasztalatukat osztják meg velünk, ezért énekelnek mindkettőről. Szíriai Izsákot idézve: a gonosz gondolatok megjelenését nem lehet megakadályozni, de hatalmunk van uralkodni azokon.

A hazai metál zenekarok bővelkednek „istenes” dalszövegekben. Közös bennük, hogy az ember az Isten csapásaitól, esetleg közönyétől vagy haragjától szenved, esetleg önnön gonoszsága miatt válik méltatlanná az isteni gondviselésre. A következőkben két, a színtéren belül legendásnak mondható magyar metál zenekar, az Akela és a Moby Dick, valamint az utóbbi együttes énekese által életre hívott banda, az első lemezét Isten kezében 2010-ben megjelentett Bloody Roots néhány daláról lesz szó.

Akela

A Dzsungel könyve farkasáról elnevezett zenekar sohasem tartozott a „vallásos” együttesek közé, eszmevilágát a banda énekesének, Katona „Főnök” Lászlónak köszönheti, aki a kilencvenes években számos, mára klasszikussá érett dal szövegét jegyezte. Egyike ezeknek a Nekik mondd! című, a második, 1993-ban megjelent Farkastörvények lemezen megjelent dal is. A szöveg az emberi életet ért olyan csapásokat sorjázza, amelyekre nehéz racionális magyarázatot adni: ha nincs Isten, akkor a miért pont én?, ha van, akkor a miért tette ezt velem? kérdése vethető fel.

A szülői erőszaktevés, a vakság, a kitagadás, az ártatlan halál vagy éppen a vetélés mind arra irányítják a befogadó figyelmét, hogy ha volna Isten, akkor ezek a dolgok nem történhetnének meg. A dalszöveg az utolsó strófákra már nemcsak az Isten létét, hanem minden emberi értéket (szeretet, kegyelem, tisztelet, béke) kétségbe von. Ugyanakkor a hit sajátossága éppen az, hogy annak ereje a csapásokban mutatkozik meg, azok által erősödik meg; mindazonáltal számos példát láthatunk arra is, amikor egy tragikus esemény végül mégis a hit elvesztéséhez vezet. Noha úgy érezhetjük, a Nekik mondd! kifejezetten „hitellenes”, valójában azért lehet zavarba ejtő, mert a dalszövegben az Isten tagadása nem bukkan fel egyértelműen, miközben mégis azt érezzük, minden kimondott sor ebbe az irányba hat.

Az az álláspont, mely szerint a rockzene és a sátánizmus belsőséges viszonyt ápolnak egymással, szerintem általánosságban nem tartható vagy cáfolható hatékonyan. Inkább konkrét bandák konkrét dalait, előadásmódját kell mérlegre tenni. A bejegyzésben két olyan rockdalt vizsgálok, amelyben egymást érik a 6-os számok: az egyik az Iron Maiden világszerte közismert zenéje, a Number of the beast, a másik pedig a Tankcsapdától A kísérlet száma. A kérdés pedig az, hogy milyen viszonyt alakítanak ki ezek a számok a ördöggel és annak kultuszával és hogyan hatnak a hallgatóra.

Az angol heavy-metal együttes vezetője, a basszusgitáros Steve Harris egyik álma ihlette a Fenevad számá-t; ő maga nyilatkozta, hogy nem az ördög imádatáról van szó benne. A keletkezése köré egyéb legendák is szövődtek. Az énekes, Bruce Dickinson önéletrajzi könyvében említ néhányat, pl. az együttes menedzserének Range Roverébe belehajtott egy apácákat szállító minibusz, a javítás számlája pedig állítólag 666,66 fontra rúgott, illetve, hogy a dal felvételekor a szalagon „valami gonoszan nyögő és morgó hangot is lehetett hallani”, de végül kiderült, hogy Harris dúdolása volt az (107. o.).

A dal szövege mindenesetre a Jelenések könyvéből vett idézetek felolvasásával kezdődik:

Ezután egy látomásos-álomszerű jelenet következik, és egy ördögi rituálé képei elevenednek meg, sötét pokoli figurákkal, kántálással. A dalban megszólaló „én” elhatárolódik ettől egy tiltakozó sor erejéig („This can't go on I must inform the law”), de az ördögi horda őt is megigézi és úgy tűnik, hogy nem tud (meg)menekülni. Az utolsó versszakban viszont egy „ördögi” szólam kap helyet, amely a test birtokba vételével, megégetéssel és hatalma gyakorlásával fenyeget.

Ha azt mondjuk, Egyiptom, akkor a legtöbben egy iszlám országra gondolnak. Amit pontosítanék azzal, hogy egy muszlim többségű ország, ahol azonban egy igen nagy számú keresztyén kisebbség is él, a koptok. A kopt szó azt jelenti, hogy egyiptomi. Azaz az egyiptomi muszlim hitű arab többség nem az őslakosokat takarja. Ámon és Ré egykori követői, a koptok ma a keresztyén Istent tisztelik.

A karácsonyt pedig másként ünneplik, mint mi.

Először is, a karácsonyt nem egy négyhetes adventi időszak előzi meg, amit igazából a koszorú és a négy adventi vasárnap határoz meg. A kopt advent negyven nappal karácsony előtt kezdődik el és komolyan veszik, hogy egy böjti időszakot jelent. Elsőre ez elég macerás, mert a kopt böjt nemcsak a húsevést, hanem minden állati eredetű étel fogyasztásának tilalmát jelenti. Magyarul semmi tojás, semmi tejtermék. A valóság mégsem az, hogy negyven napi szenvedés előzné meg a karácsonyt, hiszen a koptok is hangsúlyozzák, hogy a böjtben az evési tilalmak a legkevésbé lényegesek. A cél sokkal inkább az, hogy a karácsonyt egy lelki ráhangolódás, egy karácsony előtti Istenre figyelés előzze meg.

Halloween kapcsán egymást érték a keresztyén oldalak cikkei, amelyek az amerikai importünnep követésétől teljes joggal óvtak, főleg annak sötét erőkkel kacérkodó kapcsolódási pontjaira rávilágítva (pl. itt vagy itt). Kíváncsi vagyok, lesznek-e, akik tartalékoltak egy kis puskaport (és nem petárdát :D) a szilveszterezésre is. Álljon itt három ok, amiért a naptári év végének ünneplését illene megfontolnia egy magát komolyan vevő keresztyénnek.

Pogány hagyományok

Az óév és újév közti váltást talán legkorábban a babiloni/mezopotámiai kultúrában ünnepelték, méghozzá elég extrém módon. Minden év végén a világ végét várták, a papi és világi arisztokrácia kivonult a városból, ahol különleges show-elemekkel fűszerezett mutatványok következtek: többek közt a királyt felpofozta a főpap, az uralkodó papnővel folytatott rituális szex-szel vigasztalódhatott, emellett lakomákkal töltötték az időt. Míg ők odavoltak, egy rabszolgát választottak álkirálynak, akit – miután a világvége elmaradt – hazatérve feláldoztak. A hamis, pogány istenek tiszteletével összefüggő ünnepek kapcsán az Úr egyértelműen fogalmaz: „Ne tanuljátok el a pogányok szokását” (Jeremiás könyve 10,2). Ennek a parancsolatnak a megszegése áll sok ószövetségi büntetés hátterében. A petárdák durrogtatása egyébként azzal a pogány hiedelemmel áll összefüggésben, hogy a gonosz erőket zajjal kell ilyenkor elűzni.

Hogy miről papolnak karácsonykor a templomban? Szerintem senkit sem lep meg, ha azt mondom, hogy Jézus születéséről és ennek az eseménynek a következményeiről. Jó, de hogyan? A hogyanra szeretnék most egy kézzelfogható példát mutatni, hisz lehet, hogy valaki még sosem járt református istentiszteleten karácsonykor. Lelkésznek tanulok és a mi egyetemi éveinknek is részét képezik a szakmai gyakorlatok. Egyszerűen fogalmazva, ezért minden karácsonykor (meg húsvétkor és pünkösdkor is) más-más gyülekezetekhez megyünk el és ott istentiszteleteket tartunk. Erről korábban már az Idegenekkel töltök minden ünnepet c. bejegyzésben bővebben írtam. Idén karácsonykor a nyírteleki és a rakamazi református gyülekezetekben fogok szolgálni az alábbi igehirdetéssel.

A református istentiszteleteken két bibliai szakasz szokott elhangzani, még az elején (de nem a legeslegelején). Az elsőnek lekció a neve, és hogy mennyire szorosan kapcsolódik a prédikáció tartalmához, az az igehirdető személyén múlik. Mostani példánknál nagyon szoros a kapcsolat, sokat utalok a lekcióra, ami a Mt 1,18-24.

A második bibliai szakasznak textus a neve, ténylegesen erről a szakaszról prédikálnak a lelkészek, és ez esetünkben a Mt 2,1–12.

És bár blogunkon azt hirdetjük, hogy ez itt nem szentbeszéd, most mégis egy konkrét prédikációt kínálunk olvasásra. Vágatlanul és módosítások nélkül: