„Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent.” (Kol, 3,14)

Talán minden másképp alakul, ha gyermekkoromban jártam volna hittanra a barátnőimmel. A szüleim ezt nem tartották fontosnak, na meg a nyolcvanas évek közepe-vége felé ez még mindig kicsit kényes téma volt. Jóságra, kedvességre, a gyengébbek megsegítésére neveltek. Azt láttam, hogy mindig adunk azoknak, akiknek nincs, segítünk a bajbajutottakon. Keresztényi, nem? De a templom, az egyház és Isten nem volt téma nálunk. Én ennek ellenére buzgón olvastam a gyerekbibliát, olykor imádkoztam, megnéztem minden Jézusról szóló filmet, de fogalmam sem volt az egyházak belső életéről. Arról, hogy a hívek a vasárnapi istentiszteleten/misén túl igazából rengeteg közös alkalmon vannak együtt a templomon kívül is, ahol rendszerint nagyon jól is érzik magukat. A papok és lelkészek (fogalmam sem volt mi a különbség közöttük) a szememben teljesen megközelíthetetlenek, és misztikus figurák voltak, pedig nagyon is emberiek. Milyen kár, hogy minderről semmit nem tudtam! Mennyi jóból maradtam ki! Istennek hála a kislányaim már ebben az élő, nyüzsgő, szeretetteli egyházi közegben nőnek fel. De hosszú volt az út idáig.

A húszas éveim elején borzasztóan élveztem az önállóságot, a féltőn szerető és elég szigorú szüleimtől való 250 km-es távolságot, a sok-sok bulit. Aztán pár év után kezdtem elfáradni, és ettől tartalmasabbra vágyni. A keresgélés elvezetett többféle egyházi közösségbe is. Nagyon tetszett a pörgős, fiatalos, karizmatikus vonal, de egy idő után éreztem, hogy nem ez az én utam. A katolikus szentmisén viszont nem találtam a helyem. Egy időre fel is adtam a keresgélést, hiszen addig is tök jól megvoltam az egyház nélkül.

Aztán belépett az életembe egy fiatal, jóképű és folyton beszélő evangélikus lelkészfiú.. Hmm, evangélikus! Ez nagyon jól hangzott. Tudtam, hogy a felmenőim között szép számmal voltak evangélikusok, de Tokaj-Hegyalján ez a felekezet szépen lassan annyira megfogyatkozott, hogy sokan nem is ismernek már hívő evangélikust. Őszintén szólva én sem ismertem. De ez a lelkészfiú minden igyekezetével azon volt, hogy újraélessze a pici szórványgyülekezeteket Hegyalján.

Megismerkedésünk és esküvőnk között alig telt el hat hónap. Jó indításnak éreztem, hogy abban a tállyai evangélikus templomban köthettük össze az életünket, ahol Kossuth Lajost megkeresztelték. A fenti igeszakaszt választottuk a házasságunk vezérfonalául.

Az én világi hátteremmel természetesen felmerült bennem, hogy alkalmas leszek-e erre a feladatra. Valójában mi a feladata – ha van egyáltalán – egy lelkész feleségének? Az elején legtöbbször azt hallottam másoktól, hogy akkor most jó sok gyereket kell szülnöm, hiszen a protestáns lelkészcsaládoknál így illik. Illik, nem illik, ezt nem biztos, hogy tartani tudom, mert kicsit későn kezdtem bele az anyaszerepbe, pedig csodálattal tekintek a nagy családokra. Az is frusztrált kicsit, hogy férjem egyik pap kollégája aggódva kérdezte meg őt: "Nem inkább egy 'született' evangélikus lányt kellene feleségül venned?"

Az esküvőnk óta eltelt több mint öt év. Már tudom, hogy nincsen konkrét feladat. Annyi csupán, hogy kövessük Krisztus tanítását, és legyünk láthatóan keresztények, és láthatóan evangélikusok, azaz nyitottak, közvetlenek, és a szeretet vezesse a cselekedeteinket. Bármilyen egyszerűnek tűnik, sokszor nem is olyan könnyű.

Az életünk nagyon hasonló egy átlagos családéhoz, mégis más. Az otthonunk a templom udvarában van. A gyermekeink olyan otthonosan mozognak a templomban, hogy előfordult már, hogy az oltártérben birkóztak. Persze nem istentisztelet közben. :)
Számukra a világ legtermészetesebb dolga, hogy vasárnap templomban vagyunk, és az is, hogy amikor apa a szószéken prédikál, és ők felkiabálnak, hogy „Szia apa!”, akkor apa mosolyogva visszainteget.
Az egyház, a templom számukra nem egy hideg-rideg hely, ahol csendben kell lenniük, hanem egy élő közösség, ahol ismerik és különbözőségeik ellenére szeretik egymást az emberek, ahol mindenkinek van pár kedves szava a másikhoz, ahol segítik egymást, és másokat is.

Gyerekkoromtól kerestem Istent, majd ő kézen fogott, és nem is akármilyen utat nyitott meg előttem.

Folytatása következik.. :)