Most, hogy a képmutatásról és álszentségről készülődünk vitaestet tartani, illik feltenni a kérdést, hogy mi magunk milyen téren hajlunk ilyesmire. Ha mindet leírnánk, betelne a blog, ezért maradjunk egyelőre egy témánál, amely terén keresztényként sajnos sokszor látványosan leszereplünk.
Általában a hajléktalanokkal való találkozásaink kimerülnek abban, hogy félrekapjuk a tekintetünket, átmegyünk az út másik oldalára, jobb esetben egy kis aprót adunk és elsietünk. Sajnos sokszor csak odáig jutunk, hogy magunkban mintegy vádaskodva átpörgetjük a feltételezett okokat, amelyek miatt ezek az emberek az utcára kerültek (például munkakerülés, alkohol vagy kábítószer, játékszenvedély), talán azért, hogy megnyugtassuk magunkat, miért is nem törődünk velük. Pedig gyakran egy válás, hitel, betegség, elvesztett munka állhat a háttérben. Talán azt, hogy meleg lakásba térhetünk haza, saját kiválóságunknak és sikereinknek köszönhetjük? Ilyenkor nem jut eszünkbe, hogy ezen a téren is „egyedül Istené a dicsőség”? Igaz, ezt a mondást is egyre ritkábban hallani manapság. Egy kicsit hasznosnak (vagy a megszokottól másképpen hasznosnak) érezhetjük magunkat ha egy kis ételt nyújtunk egy rászorulónak. De tudjátok, mit? Az is elég, ha szólunk egy jó szót. És talán az is eszünkbe juthat, hogy Krisztus arcát leginkább a szenvedőkben, nélkülözőkben tudjuk meglátni.
Önkéntes csapatként, több, általunk is látogatott gyülekezethez hasonlóan mi is megfőzünk 300 adag ételt és szétosztjuk Debrecen hajléktalanjai közt, mindezt január 27-én. Ha van kedved, tarts velünk! Élményben lesz részed.
Keress itt.
Fotó: Rogovics-Fehér Lajos