"Mert ahová te mégy, odamegyek, ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!" (Ruth könyve 1. 16-17.)

2011. novemberében ismerkedtünk meg a férjemmel, aki evangélikus lelkész. Ennek történetét itt olvashatod. Az előző bejegyzésemet ott zártam, hogy már az első találkozásunkkor éreztük, hogy valami nagyon jó dolog veszi kezdetét az életünkben, így nagy reményekkel vetettük bele magunkat az ismerkedésbe.

A hogyan udvarol egy lelkész kérdésre nincs igazán frappáns válaszom, na meg persze mindegyik másképpen. Az én férjem határozottan, kitartóan és célratörően udvarolt. Ez utóbbi alatt azt értem, hogy elég hamar felfedte, hogy komolyak a szándékai, és ő bizony a leendő feleségét látja bennem.  Már az első közös vacsora utáni parókia-megtekintés is hosszúra nyúlt, mert annyi mindent szerettünk volna megtudni egymásról és elmesélni egymásnak. Hajnal kettő tájban értem haza a szüleim házába, akik ki is fejezték rosszallásukat, hogy mégis miért töltöttem ennyi időt egy lelkész lakásában első találkozásunk estéjén. Mindez közel harminckét évesen azért kicsit megmosolyogtatott.

Tehát randizni kezdtünk. Ez azért nem szokványos helyszíneket jelentett. Első alkalommal egy középiskolai szalagavatóra mentünk kettesben, ahol hittant tanított a férjem. Papi civilt viselt, és mindenfelől érkeztek a „Helló atyám!” és az „Üdv Ricsi atya” köszöntések. (Az evangélikus lelkészek civilben a katolikus papokhoz hasonlóan papi civilt viselnek/viselhetnek. Ez fekete inget jelent fehér nyakrésszel, ún. kolláréval.) Egyébként a mai napig látom a furcsálló tekinteteket, amikor papi civilben sétál velem a férjem, ne adjisten még a kezemet is megfogja. Ha pedig a lányaink is velünk vannak, akkor teljes a képzavar, hiszen a papi civil az emberek többsége számára katolikus papi viseletet jelenti, ráadásul a református lelkészek nem viselik, így az evangélikus felekezetet kevésbé ismerő országrészekben (mi eddig csak ilyen részeken éltünk) elég meglepő lehet.

Számos egyházi és templomi alkalmon megfordultunk együttjárásunk kezdetén (ez mit sem változott azóta :) ), így nem igazán  jutott idő mozizásra, színházra, étteremre. De nem bántam egy csöppet sem. Új világ tárult fel előttem: a lelkészek és papok titkos élete. Ami persze nem is olyan titkos, csak sokan annak hiszik, vagy meg sem akarják ismerni. Egyházi könyvbemutatókra, lelkésziktatásokra, ökumenikus imaheti vagy éppen evangelizációs alkalmakra jártunk együtt. A legszebb emlékem ebből az időből egy egyházmegyei buszos kirándulás Krakkóba nyolc másik evangélikus lelkésszel és párjaikkal. Túlzás nélkül állíthatom, hogy életemben nem nevettem még annyit, és mindemellett rengeteget töltekeztem lelkileg.

Az együttjárásunkból túl sok élményt nem tudok megosztani veletek, mert igencsak rövidre sikerült, alig három hónap múlva már jegyben jártunk. Egy vicces dolgot viszont sokszor emlegetünk. Ricsi a hozzá tartozó településeken a vasárnapi istentiszteleteken túl bibliaórát is tartott az érdeklődőknek. Az egyik településen, amikor mint újonnan odakerült, fiatal lelkész megkezdte az alkalmak tartását, néhányan a fiatalabb korosztályból is elkezdtek járni, főként lányok. Majd kis idő múlva, amikor beszélt a csoportnak az öröméről, miszerint találkozott egy lánnyal, akivel egyre komolyabbra fordul a dolog, hirtelen a lányok eltűntek, nem mentek többé bibliaórára. :)

Az eljegyzést követően hamar elkezdtük szervezni az esküvőnket is. Sosem vágytam nagy ünnepségre, sok meghívott vendégre  és habos-babos menyasszonyi ruhára. Szeretem az egyszerűséget és a visszafogottságot. Egy dologról viszont mindig is ábrándoztam az esküvőmet illetően: szerelmesen akartam az oltár elé állni. De olyan szerelmesen, amikor még hevesen ver a szívünk a másik közelségétől és letörölhetetlen derű meg vidámság hatja át az egész lényünket. Az Isten megadta mindezt.  2012 májusában, hat hónappal az első találkozásunkat követően ott álltunk a tállyai templomban kipirult arccal, tele izgalommal, nagyon szerelmesen, és egy felejthetetlen élményben lehetett részünk eskető lelkészünknek és a maroknyi vendégseregnek köszönhetően.

De még mielőtt egy evangélikus  lelkész házasságot kötne, jövendőbelijét be kell mutatnia a püspökének, aki ezután adhatja áldását a frigyre.  Minderre egy havas, hideg februári napon került sor. Nagyon izgultam a találkozó előtt, hiszen addigi életem során nem volt jellemző, hogy püspökökkel vagy más, egyházi méltóságokkal ültem volna  le beszélgetni. Ráadásul még csak evangélikus sem voltam akkor. Egy kötetlen és kellemes beszélgetésben lehetett részem, mely csak tovább erősítette bennem azt az érzést, hogy jó helyen, jó emberek között vagyok.

Nem elvárás, de nagyon üdvözlendő, ha egy lelkész és felesége azonos felekezethez tartozik, így áprilisban, egy meghitt szertartás keretében, leendő férjem szolgálatával áttértem az evangélikus egyházba.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezen rövid idő alatt maradéktalanul sikerült megismernünk egymást. Így hát a házasságkötésünk után is izgalmas időszak várt ránk. Szép lassan megismertük egymás nagyszerű és elragadó tulajdonságait, és a kevésbé csodásakat is.  Akadtak olyan nehézségeink is a kezdeti időszakban, melyeket talán egy együttjárás nem is bírt volna ki. A házassági eskünk viszont a mai napig a fülünkbe cseng, és szilárd alapot jelent a közös életünkben.