Vasárnap teológus létemre fogtam magam és elmentem a templomba. Remélem ez senkit nem lepett meg. Ugye virágvasárnap is volt és még felnőtt konfirmáció is. Ennek örömére felolvastak egy zsoltárt. Vagyis felolvasták ezt a zsoltárt (126.):
Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr! Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk. […] Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni. Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza.
Én meg a homlokomra csaptam: Mi? Annyira szép, ahogy ezt írja: Olyanok voltunk, mint az ÁLMODÓK! Olyanok voltak, mint akik álmodták ezt az egészet. Isten csodát tett velük és ők nem tudták, hogy ébren vannak-e vagy álmodnak. Aztán pedig nevettek és örültek.
Én pedig elkomorodtam. Hol van a mi egyházunkban az öröm és az ünneplés? Hol vannak az álmok? Hol van a megváltás iránti hálánk? Hová lett a tündöklés és a pompa, a tánc és az ének? Hol van a tiszta szívből jövő öröm és hála?
Ilyenkor az ünnepek előtt, amikor prédikálnom KELL (és a szó szoros értelmében véve KELL) mindig elgondolkozom azon, hogy kikhez is megyek. És elgondolkozom azon, hogy ők kit is kapnak a személyemben. Hiszen mégiscsak én fogom ezeket az embereket „szórakoztatni” 20 percen keresztül. Elgondolkozom azon, hogy mennyire mások az arcok. Mennyire mások az arcok, akik rezzenéstelenül ülik végig az istentiszteletet és mennyire mások az arcok, akik kiérve a napsütésbe rám mosolyognak és kezet fognak velem. Mert ezek az emberek mind jók és rendesek, akik biztos vagyok benne, hogy a legjobbat próbálják kihozni magukból, mégis… Mégis mikor beérünk a templomba elkomorodnak az arcok. Eltűnik a vidámság, mintha az egy rossz, hideg, unalmas helyen lennénk.
Hová tűnt az örömünk, hol van a lelkesedésünk? Miért nem tudunk olyan vidámak lenni, mint a kisgyermekek, hiszen olyanoké az Isten országa? Miért vagyunk komorak és feketék? Miért élünk olyan egyházi életet, ami megragadt a halálnál és nem lépett tovább a feltámadás felé?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keringenek mostanság a fejemben. És tiszta szívből hálás leszek minden embernek ezen az ünnepen, aki visszamosolyog, ha a szószékről rámosolygok.
Olyan jó lenne, ha tudnánk szívből mosolyogni, tudnánk igazán örülni és ezt meg tudnánk mutatni a világnak. Hiszen erre hívott el minket Jézus:
Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.
Nekünk ragyognunk kell, hogy a fényünk másokat is vezessen. Vegyük le a feketét magunkról kívülről és belülről, és ragyogjunk ezen az ünnepen! Én ilyennek szeretnék látni mindenkit:
