Szokták mondani, hogy az egyház egy nagy maffia. Jelentem, szerintem inkább egy kartell. Merthogy olyan konkurenciád van, akivel nem versenyzel. A területek fel vannak osztva; világos, hogy ki milyen profillal, jellemzőkkel dolgozik. Bár igaz, ami igaz, néha azért történnek meglepő dolgok.
De hogy is lehet hozzáállni a más felekezetű papokhoz, lelkészekhez? Természetesen az egyik opció továbbjátszani az évszázados meccseket, abból a nézőpontból, hogy nekünk van igazunk, hogy mi tudjuk jobban, a többiek pedig tévúton járnak. Erről a hamis dobogóról le lehet nézni és szidni a másikat.
Ezt meg lehet tenni, de csak akkor, ha nincsen kellő önkritikája egy református lelkésznek. Bár azt hiszem, sőt, biztos vagyok benne, hogy ez minden felekezet (hivatalos) szolgálójára igaz. Igen, fel tudnék sorolni számtalan dolgot, ami miatt tanításban, megnyilvánulásban vagy éppen azok hiányában, illetve az emberekkel való viselkedésben kritizálhatnám az evangélikus, katolikus, baptista stb. egyházat/gyülekezeteket/lelkészeket. Csak egy gond van ezzel. Ha igazán őszinte vagyok, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy a sajátomban még több dolgot tudnék felsorolni. Szóval ez már ezért sem lenne korrekt viselkedés. Ez az út tehát – az önkritikus lelkészeknek – nem járható. Meg nincs is értelme. Hiszen ahhoz is egy jókora adag önhittség kell, hogy azt hidd, hogy te pontot tudnál tenni a vitákra, amikre évszázadok alatt sem sikerült…
Ha tehát nem azzal a nézőponttal közelítesz a másikhoz, hogy te tudsz mindent, ő meg tévedésben van, akkor egy jó hangulatú kapcsolatban találhatod magad. Hiszen a másik lelkész/pap tulajdonképpen ugyanazt csinálja, amit te, egyszerre ugyanúgy és nagyon máshogy. Ez pedig érdekes helyzetet teremt.
Lehet eszmét cserélni, egymástól tanulni, úgy, hogy nem kell versenyezned a másikkal. Mert ugyanazt a játékot játsszátok, de nem egymás ellen.
Hogy ezt hogy lehet úgy mondani, hogy közben azért vannak olyan emberek, hogy valaki gyülekezetet/felekezetet váltanak, azaz „átállnak” a másik "csapatba"? Ha váltott, akkor nem érezte jól magát ott, ahol volt. Persze lehet, hogy a másikban sem fogja. De az is lehet, hogy egyszerűen csak éppen nem nálatok talál otthonra. És nem biztos, hogy azért, mert te, vagy a közösségetek annyira rossz lennétek. (Ez persze arra az esetre igaz, amikor az illető önszántából dönt így, és nem a „vödörből halászás” esete áll fenn, azaz amikor egy olyan embert igyekszenek megszólítani, aki már aktív tagja egy másik keresztyén közösségnek).
Ha nincs rivalizálás, akkor pont a másik felekezetű lelkész lesz az, akivel őszintén lehet beszélgetni. Mert bár szinte ugyanazt csinálja, de mégis egy másik rendszerben, egy másik „cégnél” van. Sőt. Az én tapasztalatom szerint sokszor nem is csak a panaszkodásról szól az egész, hanem gyakran arról van szó, hogy „az nálatok sokkal jobb”!! Igen, ez is elő szokott jönni. És olyan jó ezt hallani. Nemcsak a kritikát.
És persze, lehet egymást jóízűen ugratni, poénkodni. Én például azzal szoktam az őrületbe kergetni az egyik katolikus kollégát, hogy ha megkérdezi, hogy mi újság, akkor azt válaszolom, hogy fáradt vagyok, mert nálunk, eretnekeknél is elég sok a tennivaló.
De kedves élményem az is, amikor egy boszniai szerb ortodox apáttal teázgattunk a kolostor verandáján és a kamillatea szürcsölgetése közben (ami szinte az egyetlen tea, amit ki nem állhatok…) beszélgettünk a hasonlóságokról és a különbségekről. És aztán felajánlotta, hogy a másnapi liturgián köszöntsem lelkészként a gyülekezetet…. Ennek csak az volt az akadálya, hogy én kirándulni indultam és nem akartam a laza sportos szerkómmal sokkolni a női lelkészhez amúgy sem szokott ortodox közösséget. Erre Danilo atya felajánlotta, hogy kölcsönadja a ruháját. :D Utána persze mondta, hogy ez utóbbi poén volt, de amúgy tényleg komolyan gondolta az ajánlatát. Ilyenkor azt érzem, hogy egy nagy és nagyon sokféle család tagja vagyok.
Aminek nem mindenki tagja beszéli ugyanazt a nyelvet. Ezért vicces helyzetet eredményez, amikor a másik szlengjét hallgatod és nem érted, vagy legalábbis nem mindent. Különös érzés, hogy valaki magyarul beszél és te egy kukkot sem értesz, bár elég régóta benne vagy a keresztyén bizniszben. Esetleg valamit kapisgálsz, de csak a szövegösszefüggésből összepakolva. Vagy éppen új szavakat tanulsz. Idén például azt, hogy egyes evangélikus lelkészek kockacukornak becézik a papi civil gallérját.
Természetesen előfordulnak fájdalmas és nehéz helyzetek is. Nem szeretném idealizálni a fennálló állapotot. Például a saját fülemmel hallottam, amikor egy katolikus atya nekiszegezte a kérdést egy baptista fiatal lánynak, hogy a debreceni baptisták melyik felekezetből szakadtak ki. De bőven akad példa a protestánsok fafejűségére is a katolikus testvérek irányába.
Aztán személy szerint nekem mindig izgalmas, amikor egy olyan felekezet papjával/pásztorával találkozom, akiknél nincsen női lelkész, hogy vajon ő személyesen hogy áll ehhez. Mennyire kell óvatosan beszélnem? Mennyire fogad el partnerként? És igen, olykor el kell fogadnom, hogy egy olyan hagyományból jön, hogy tőle ez a formáció, és így én magam, a lelkészvoltom is elfogadhatatlannak számít. S hogy ettől ő nem rossz ember. De mindkét fél pozitív hozzáállása esetén megtörténhet ez az ideálisnak tűnő felállás, amiről írtam. Mint például a Szólj Be a Papnak csapatában. :) Ahol már számos alkalommal hallhattunk különböző véleményeket és hozzáállásokat, de testvéri szeretetettel, tisztelettel beszélve egymással. Amiért különösen is nagy áldás számomra ennek a csapatnak a részese lenni.
A sorozat többi részét megtalálod, ha rákattintasz a lelkészek titkos élete címkére!
