A katolikusoknál húsvét negyedik vasárnapján, a Jó Pásztor vasárnapján tartják a papi hivatások világnapját. Ekkor a szentmiséken világszerte a papjaikért és az új papi hivatásokért imádkoznak. Ezen a napon a kispapok egy-egy plébániára mennek és ott a hivatásukról beszélnek a szentmise alatt. Blogunkon egy jóképű, fiatal, 22 éves srác hivatástörténetét tesszük közzé, mely a Budapesti Magyar Szentek plébánián hangzott el.

Pongrácz Benedeknek hívnak, 22 éves vagyok, a Szombathelyi Egyházmegye I. éves papnövendéke vagyok. Vas megye nyugati határszélén, az Őrség szívében, Őriszentpéteren születtem és ott is nőttem fel. Szüleim harmadik, legkisebb gyermekeként. Az egész család Őriszentpéteren él, testvéreim családjukkal, szüleim, nagyszüleim. Nem kimondott katolikus nevelést kaptunk, azt mondták, hogy bérmálkozzunk meg, és utána a döntés a miénk. Mégis sok, katolikus értékre - amit nem tudtam akkor, hogy az katolikus - neveltek minket szüleink.

Régebben állatokat tartottunk, földet műveltünk, ennek is köszönhető talán, hogy kiskorom óta a természettudományok érdekeltek, és a biológia volt a fő érdeklődési irányom. Így választottam a biológia szakirányú képzést a szombathelyi Premontrei Rendi középiskolában. 16-17 éves koromban úgy gondoltam, hogy én nem szeretnék, nem fogok emberekkel foglalkozni. Sok csalódás ért, nem volt jó kapcsolatom egyes emberekkel, sokszor nem értettem egyet a családommal. Ahogy egy magyar énekes énekli „Én megpróbáltam / Megpróbáltam a sorba állni /Megpróbáltam nem szárnyalni / De jobban vonzott engem a harc.” (ByeAlex és a Slepp) Visszatekintve arra az időszakomra, nem a jó úton jártam. Majd a középiskolai kollégiumom, a Brenner János Kollégium közössége és egyes személyek sokat formáltak rajtam. Bepillantást nyerhettem egy ifjúsági csoportba, egy gyerekcsoportba és a táborszervezésbe, táborozásba. Aztán ekkor már azt gondoltam, hogy képalkotó diagnosztikus szeretnék lenni, de szóba jött a tanár szak is, sőt ekkor még megkerestek, hogy lenne egy hely számomra muzeológus képzésben is. A lepkék és a gyakorlati természetvédelem volt az, ami a legjobban érdekelt. Így maradtam a biológiánál. Érettségi után elkezdtem a biológusképzést, mellette pedig bekapcsolódtam az egyházmegyei ifjúsági programok szervezésébe és egyre több táborban vettem részt segítőként, szervezőként. 1 év biológiaképzés után elkezdtem a katekéta- és lelkipásztori munkatárs képzést, főleg azért, hogy az egyes táborok szervezéséhez még több tudásom, tapasztalatom legyen.

2017 nyarán részt vettem egy szalézis lelkigyakorlaton a rend központjában, a Torino melletti Colle don Boscoban. Különleges lelkigyakorlat volt, Bosco Szent János életének egy-egy fontos helyszínén mindig más-más fiatal tartott elmélkedést. Az egyik ilyen helyszínen került elő az első Korintusi levél egyik verse: „Ezért ti is, ha egyszer törekedtek a lelki adományok elnyerésére, igyekezzetek a közösség épülésére bővelkedni bennük.” (1Kor 14,12) Amikor ezt meghallottam, sok minden tisztázódott bennem, magammal és Istennel kapcsolatban. Ez volt az első alkalom, amikor komolyabban éreztem azt, amit nehéz leírni, és egy szóval úgy szoktunk megfogalmazni, hogy meghívás. Úgy éreztem, hogy küldetést kaptam Istentől. A nyár többi része úgy alakult, hogy több táborban is részt vettem, és az érzés egyre csak erősödött. Majd 2017 őszén egy barátommal elutaztunk Rómába. Három nap, de nem városnézésnek titulálnám, inkább egy átformált, nem tudatos lelkigyakorlatnak. Amikor a Szent Lépcsőt néztük meg, és imádkoztam, akkor éreztem azt, hogy igen, ez most az én utam, Isten hívására kell hogy válaszoljak.

A tanulmányaimat folytattam, és be is fejeztem az egyetemet, mint biotechnológia szakirányú biológus. A biológia még mindig a hobbijaim között található, a sport, a zenehallgatás és a főzés mellett. Amikor eldöntöttem, hogy jelentkezem papnövendéknek, akkor jöttek az egyes kísértések. Több munkalehetőséget ajánlottak fel. De ezek a döntések még erősebbé tettek a döntésemben. Az egyetemen sokan szerettek volna továbbküldeni, illetve a családom is nagyon érdeklődött, hogy mi lesz velem a végzettségem megszerzése után. Így először szüleimnek mondtam el, akik egészen jól fogadták, s mindenben támogattak. Nem adtam be a továbbtanulási papírjaimat, hanem szépen csendben folytattam szakdolgozatomat és készültem a vizsgákra. Majd miután leadtam a szakdolgozatomat, azután leadtam a jelentkezésemet a püspöki hivatalba, és felvételt nyertem a Szombathelyi Egyházmegye papnövendékei közé. Az V. kerület szívében, a Központi Papnevelő Intézetben és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanulok, élek, készülök a hivatásom beteljesítésére.

Be kell, hogy valljam, sokáig nagycsaládról álmodtam, és arról, hogy én is apa leszek. Ezt a gondolatot sokáig fejlesztgettem, álmodoztam a gyermekek számáról, nevéről. Volt barátnőm is, ezt természetesnek gondolom. De az Isten más útra hívott, más az én feladatom az ő tervében. És lehet, hogy nem lesznek saját gyermekeim, nem lesz egy gyönyörű családom, feleségem, ellenben sok embert, családot, köztük gyereket elérhetek Isten által, és szolgálhatom őket szeretetben. Mert lehet, hogy elcsépelten hangzik, de szeretet nélkül csak zengő érc vagyunk. Ha mindenemet örömmel áldozom fel Isten dicsőségéért és a lelkek üdvösségéért, akkor elmondhatom azt, amit Szent Pál a Galatáknak írt levelében: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.”

Részese lehettem kétszer is az Ifjúsági Világtalálkozónak. 2016-ban Krakkóban és ez év januárjában, Panama városban. Engedjék meg, hogy egy kis bepillantást adjak Önöknek az ott átélt élményemből. Még Krakkóban történt, hogy az utolsó este közös virrasztás van szentségimádással. A kb. 1,5-2 millió ember kezében mécses, és csendben imádkozik. És az ember belülről érez valami olyat, amely tudja, hogy emberfeletti, és csakis Istentől való lehet. Megnyugvás, megérkezés, átlényegülés. Talán mindannyiunknak életünk legnagyobb Isten élménye volt.

De feltevődik sokakban a kérdés, amely a 20.-21. században sok hitbeli krízis és a személyes hit megingásának is alapja: a hit és a tudomány kapcsolata, helyzete, a kettő elfér-e egymás mellett. Nem is olyan rég jelent meg Francis S. Collins Isten ábécéje című könyve. Collins orvos-genetikus, aki egyik vezető személye volt a Human Genome Projektnek, amely feltárta az emberi DNS-t, örökítő anyagot, feltárta az egyes gének helyét. Ez kb. 3 milliárd betű egymásmellé írva, amely könyvekben mérve megegyezne a Washington-emlékmű magasságával, ami közel 170 méter magas. Collins ezt mondta a felfedezés után: „Alázatot és mély tiszteletet érzek, mivel először pillanthattunk be saját használati utasításunkba, amelyet eddig csak Isten ismert.” Látnunk kell ugyanis, hogy a tudomány nem ellentmond a hitnek és vallásnak, hanem rávezethet, és egyik a másik nélkül kevesebb lenne.

Bízom benne, hogy Isten megtart és segít hivatásomban, és szeretném kérni Önöket, hogy imádkozzanak a papokért és papnövendékekért, hogy mindannyian méltó módon szolgálhassuk az Urat és a hívő népet egyaránt. Isten áldja Önöket. Ámen

Pongrácz Benedek