„Papíron” a kereszténység és a populáris zene azóta áll hadilábon egymással, mióta Elvis Presley először ringatta meg fehér csípőjét a fekete fiúk ritmusára.

Napjainkra talán már kevésbé „telített ez a várárok”, de tény, hogy az ’50-es évek rock and roll sztárjaitól a 90-es évek Marilyn Mansonjáig sok mindenki megkapta a maga negatív, keresztényellenes bélyeget. Volt, aki nem érdemelte meg és volt olyan, aki pedig kifejezetten erre építette fel az imidzsét, de ez egy másik kérdés. Az viszont érdekes felvetés, ami ezen a kerekasztalon is felbukkant felvetésként, hogy azok a rockzenészek, akik a keresztény hit mellett tesznek tanúbizonyságot - vagy legalábbis foglalkoznak ezzel a kérdéssel dalaikban - sokkal kevesebb hangsúlyt kapnak. Pedig az idősebb Elvis Presley, Johnny Cash, vagy akár a Tankcsapda is sok istenkereső szöveggel/megnyilatkozással bír.

Hogy mit gondolnak erről a zenekedvelő fiatalok, mit az egyházak „alkalmazottai”, a papok, és mit a színpadon álló zenészek? Erre próbáltunk választ kapni egy meglehetősen stílszerű környezetben: a Szólj Be a Papnak! csapata a Campus Fesztivál ideje alatt egy kerekasztal beszélgetést épített a témára.

A képre kattintva galéria nyílik.

A fotókat készítette: Vígh Tamás

Két éve már, hogy meggyőződéses ateistaként ugyanezen a fesztiválon besétáltam a SzBAP sátrába és Laci atyával egy sör mellett a szexrobotokról beszélgettünk. Azóta már többször keresztezték útjaink egymást, így a szervezők engem kértek meg, hogy zenei újságíróként vállaljam a diskurzus moderálását.

Beszélgetőpartnereim voltak: Kovács Gergő református lelkész, Papp Tamás római katolikus atya (és break-táncos), Prieger Zsolt (Anima Sound System), és Nagy Tamás Imre, a Neonhal nevű keresztény rockzenekar alapító- frontembere…. és persze a közönség, aki meglehetősen aktívnak mutatkozott a témát illetően.

Bár elsőként a klerikális zenétől kissé távol álló keresztes háború és inkvizíció került elő, azért egy gyors átvezetéssel – főként Prieger Zsolt reakciójának köszönhetően – sikerült a pap/pop téma felé terelni a beszélgetést. A színpadi időnk 50 perc volt, amiról egy dolog jelenthető ki biztosan: kevésnek bizonyult; mire igazán belendültünk volna, sajnos „leintettek” minket.

Komoly kérdések is elhangzottak, amelyről a kerekasztalban részt vevő zenészek (és egy kicsit az egyházi emberek is) egyetértettek abban, hogy Isten dicsőítése nem köthető komolyzenei formulákhoz: nincs leírva a Bibliában, hogy ezt orgonán kell játszani, így lehet az egyházi ének rock, rap, vagy akár dubstep formula is.  Ugyanakkor Nagy Tamás szerint, aki könnyűzenei/rockzenei formulákon szocializálódott, kifejezetten lélekemelő élmény a klasszikus zenei formulákat megismerni, és énekelni gyülekezeti körben.

Persze nem úsztuk meg a „könnyedebb” témafelütéseket sem például, hogy lehet-e a templomban pogózni. A lelkész kollégák szerint nem, de felvetődött, hogy a karizmatikus gyülekezeteknél végülis ez már egy ideje ismert dolog, csak ott nem azt mondják, hogy „pogóztam”, hanem azt, hogy „átjárt a Szentlélek”.

A zene mindenképp szabadságot és örömforrást ad: az egyházak vonzáskörzetében pedig mindenki azt gondolja, hogy a muzsika, vagy bármilyen más egyházművészet lehet új, innovatív, és izgalmas. Számomra az volt a legfontosabb üzenet, hogy a keresztényénségnek nem kell a megszokott keretek közt maradnia ebben a kérdésben sem. Remélem, minden résztvevő kapott legalább egy olyan gondolatot, amitől lelkileg gazdagabbá vált.

Köszönöm a lehetőséget szervezőknek, jövőre találkozunk ugyanitt:

Kiss UtolsóCsillagharcos Ákos