Templomban tartandó stand-up előadás kapcsán vetődik fel az alapvető kérdés: van-e Istennek humorérzéke?

Veres János lelkipásztor válasza a kérdésre

A humoros előadásokra egy összesen tizenkét órás esemény keretei közt kerül sor Debrecenben február 22-én. A Virrasztás az éhezőkért című alkalom célja, hogy délutántól hajnalig prédikációk, beszélgetések, zenés produkciók, filmnézés és egy kis humor irányítsa rá a figyelmet azoknak a helyzetére, akik nélkülöznek és segítségre szorulnak.

Hivatásos nevettető templomi fellépése nem példa nélküli. Pont az az Orosz György lesz az egyik fellépő esetünkben, aki korábban közvetlenül istentiszteletek után is stand-upolt már. Van olyan erdélyi református teológiai professzor, aki humoros műsorával maga is fellép és többen egyértelműen megerősítik, hogy Istennek van humora. Így tett Veres János református lelkipásztor is, aki hozzájárult, hogy az esemény a templomban legyen és prédikációval, valamint imával készül a programra.

Egy ilyen esemény normális esetben azzal a kellemetlen, de fontos kérdéssel is szembesít, hogy akár keresztényként, akár nem, (eleget) segítünk-e azoknak, akik tényleg nehéz helyzetben vannak. Azonban vannak, akik nem tudnak vagy nem akarnak eljutni eddig a kérdésig, mert már azon kiakadnak, hogy szerintük a templomot a humoros beszéd megszentségteleníti és utána már nem is látnak a dühtől. Jézus Krisztus farizeusokról szóló gondolatai kavarognak a fejemben ezt hallva!

Akkor nyugodtam meg, amikor éppen az esemény másik humorista fellépőjétől, Ruha Tomytól azt kérdezem, hogy a humor segít-e egy ilyen nehéz kérdésen, mint az éhezés. Mielőtt meg tudott volna szólalni, a mellettünk lévő templomi padból halkan, de csillogó szemmel megszólal egy férfi, aki nehezen jár és akiről tudom, hogy az utcán élt, de ma már a gyülekezet közreműködésének köszönhetően egy kis lakásban hajtja álomra a fejét esténként. Azt mondta: „Mindenféleképpen segít.”

Nemsokára egy taxiban ültünk, az esemény főszervezőjével, a Tündérkör Alapítvány elnökével egy következő riport forgatására igyekezve is ezt a témát elemezzük hevesen. A sofőr beszélgetésünket hallgatva lelkesen osztja meg velünk véleményét: „Miért ne lehetne humor a templomban? Nem vagyok nagy templomba járó, de hát Istennek ne lenne humora?” Nekem ez abban a pillanatban legalább annyit számított, mint a fent említett teológusok véleménye.

Végezetül álljon itt egy témába vágó vicc a Szent Gellért Kiadó Amin a barátok is nevetnek című kötetéből:

„Az alig két hónapos babát szülei magukkal viszik a vasárnapi istentiszteletre, de sajnos minden csitítás ellenére a gyermek végigsírja az egész prédikációt. A szertartás után a pap odamegy a családhoz.

-Különös, hogy annyit sírt, pedig már megszokhatta a hangomat, hiszen vasárnaponként kilenc hónapon át hallgatta!

-Az igaz – feleli az anyuka – , de most van először módja véleményt nyilvánítani.”