A keresztények egysége – álom vagy valóság? A Szólj be a papnak! csapata ezúttal a keresztények egységtörekvése jegyében megrendezett ökumenikus imahét 2020. január 25-i istentiszteleti alkalmához időzítette debreceni rendezvényét. Az érdeklődők öt felekezet képviselőinek tehették fel kérdéseiket a római katolikus Megtestesülés templomban, melynek szentélyében Asztalos Richárd evangélikus és Dr. Gonda László református lelkészek, Dr. Krakomperger Zoltán római katolikus, Dr. Seszták István görögkatolikus és Sipos Barnabás ortodox papok foglaltak helyet. A beszélgetésben közreműködött Csorvássy Zsófia Fruzsina református teológus-lelkész hallgató.
Csak egy hétig tart az ökumené, vagy egész évben? Egyáltalán mi az ökumenizmus? Létezhet-e a keresztény egyházak egysége? Lehet-e teljes egység a keresztények között? A kereszténység összetartó erő? Ismerjük egyáltalán a többi felekezetet? Merre tartanak a különböző felekezetek? Megélhetjük a közös Eucharisztiát vagy az Úrvacsorát? – ezeket a gondolatébresztő kérdéseket fogalmazták meg a szervezők a rendezvényre invitáló plakátokon, melyekkel arra bátorították az érdeklődőket, hogy ezúttal is szabadon, tabuk nélkül tegyék fel kérdéseiket. A válaszokból pedig kiderült, hogy a kérdésekre sokszor még az egyházi emberek is keresik a választ, vagy éppen teológiai alapvetéseken keresztül magyarázhatók csak meg.
fotó: Vígh Tamás
Csorvássy Zsófia Fruzsina bevezető személyes kérdésére érkezett válaszok akarva-akaratlanul is a felekezetek békés együttélésének bizonyítékát tárták elénk: a moderátor arra volt kíváncsi, hogy a válaszadók beleszülettek-e saját felekezetükbe vagy választották azt?
Seszták István elmondta, hogy ő sok évszázadra visszamenően görögkatolikus lelkész ősökkel rendelkező családba született, majd hozzátette, hogy a görögkatolikusok azok a papok, akik házasodhatnak.
Az evangélikus Asztalos Richárd apai ágán mindenki metodista és mindenki lelkész volt. Rámutatott, hogy a metodista egyház tulajdonképpen egy vallási-megújulási mozgalom, mely a 18. században jött létre az anglikán egyházon belül. Ő azonban édesanyja szlovák gyökerei révén lett evangélikus, így ebben a formában ő is beleszületett felekezete hitébe.
A római katolikus Dr. Krakomperger Zoltán atya római katolikus környezetben nőtt fel, majd pedig tudatos, elszánt követéssel választotta is hitét. Úgy fogalmazott, döntő volt számára, hogy a katolikus név magában hordozza az egyetemességet, azaz minden embert, annak minden életszakaszában megszólít.
Dr. Gonda László apai ágon evangélikus, anyai ágon református családba született erős református hagyományokkal. A szülei döntése volt, hogy reformátusnak keresztelték, de úgy nőtt fel, hogy mindkét felekezet templomában otthon volt. Meggyőződéses református lelkipásztornak tartja magát, aki annak idején máriapócsi római katolikus családból származó lányt vett feleségül.
Az ortodox atya, Sipos Barnabás kakukktojásnak nevezte helyzetét, mert katolikus családba született, akinek anyai ágon római és görögkatolikusok, apai ágon pedig reformátusok voltak a felmenői, a felesége édesapja pedig görögkatolikus pap, ő maga pedig ortodox pap lett, így aztán teljes személyében megtestesíti az ökumenét.
Ezt követően az érdeklődőktől érkeztek a kérdések. Elsőként, hogy a különböző ideológiák mentén hogyan valósítható meg a kereszténység egysége? Miben értenek egyet, mivel tudják a kapcsolatokat előmozdítani?
Bizonyos értelemben egységben vagyunk, kezdte Seszták István, és ez az egység az, ami ideültet minket. Természetesen ez nem teljes egység, ami után vágyakozunk. Valóság, hogy létezik egyfajta egység, és álmodozunk arról, hogy egyfajta teljesebb egység valósuljon meg a jövőben. Ebből a mostani egységből lehet majd továbblépni.
Gonda László református lelkész azt hangsúlyozta, hogy a keresztyének egysége egyszerre ajándék és feladat. Ajándék, mert szerinte az egység létezik. Fel kell ismerni, hogy mindannyian, akik a Szentháromságot hisszük, Krisztust, mint megváltót hisszük, hozzá tartozunk, tehát valójában egyek vagyunk. Feladat azért, mert keresni kell az egységre lépés útjait. A lelkipásztor három területet emelt ki, melyek elfogadásával, álláspontja szerint az egyház látható egységbe kerülhetne: az egyik a keresztség, mégpedig a másik egyház által kiszolgáltatott keresztség elfogadása. Második egymás szolgálati tisztségeinek az elismerése, a harmadik az úrasztali, oltári közösség: együtt úrvacsorázni, együtt ünnepelni az Eucharisztiát.
Krakomperger Zoltán atya válaszában rámutatott, hogy valamennyi krisztushívő a szent keresztségnek köszönhetően betagozódik Jézus Krisztus egyházába, amely a krisztushívők közötti egység valódi kötelékét jelenti. De hogy teljes egyházi közösséget alkossunk és egységre törjünk, szükséges a keresztények látható, teljes egysége az eucharisztikus kommunióban. Ennek élő példája, hogy 2016. október 31-én a svédországi Lundban az evangélikus egyház képviselője és Ferenc pápa közös nyilatkozatot írtak alá, melyben a krisztushívők egységét a látható módon a közös eucharisztia vételével és ünneplésével kívánják megvalósítani. 2-3 évvel korábban pedig néhány önálló ortodox egyház és a katolikus egyház között szintén létrejött egy ilyen konszenzus, mely szerint a látható eucharisztikus közösség az egységtörekvés célja. Az 1938-ban Budapesten megrendezett Eucharisztikus Kongresszus is ezt a jelmondatot választotta: Az Eucharisztia a szeretet köteléke. Ezt a mai este vonatkozásában kiegészíthetjük azzal, hogy az Eucharisztia az egyház egységének felülmúlhatatlan köteléke.
Sipos Barnabás is a keresztségben látja az egység valódi kiindulópontját. Elmondta, hogy az orosz ortodox egyház, melyhez a debreceni templom is tartozik, elfogadja mindazon keresztény felekezetek által kiszolgáltatott keresztséget, melyek a Szentháromság nevében keresztelnek, vagyis a katolikus, a protestáns és baptista keresztségeket. Majd Bölcskei Gusztávot a Tiszántúli Református Egyházkerület korábbi püspökét idézte, aki korábban azt válaszolta egy, az egység lehetőségére vonatkozó kérdésre, hogy legfontosabb feltétele az alázat, melyet gyakorolva az egység is fejlődni fog, így közeledhetünk egymáshoz.
Egy fiatal kérdező ahhoz kért tanácsot, hogy ateista fiatallal találkozva hogyan mutassa be neki a hitet? Mutassa be a különböző egyházakat, vagy hagyja inkább, hogy ő válasszon?
Asztalos Richárd szerint ne hagyjuk rá a választást, hanem azt mutassuk meg neki, ami nekünk is jó. Minden ember azt tudja hitelesen bemutatni, amiben ő is él. Nem tudok úszni, mondta Asztalos Richárd, így nyilván nem én fogom megtanítani úszni a gyerekeimet, mert nem vagyok rá alkalmas. Nem tudok valakit bevezetni a katolikus egyházba, ha nem élek benne. Az vezet célra, ha azt mutatod meg neki, ami téged is meghatároz, ami a te életedet is kitölti.
Sipos Barnabás Damaszkuszi Szent János egyházatyát idézte, aki sok évszáddal ezelőtt azt írta, hogy ha egy hitetlen a hitedről kérdez, vidd el őt a templomba és mutasd meg neki az ikonokat, melyeken rajta van az egész üdvtörténet, amit az Újszövetségben, a Szentírásban olvashatunk. Ha meglátja és elkezd róla gondolkodni, valószínű ott marad. Most példának okáért egy római templomban ülünk, de itt is van egy ikon.
Seszták István görögkatolikus pap a görög- és a bizánci felekezetek vonatkozásában azt hangsúlyozta, hogy nagyon nehéz vallások. Azt szokta mondani, hogy egy ateistának, aki az értelmével is keresi Istent, először azt kellene megtanulnia, hogy Isten szereti őt, és hogy meghívja.
Gonda László református lelkészben a kérdés kapcsán az fogalmazódott meg, hogy sokan azt gondolják, hogy a sokféle keresztyén felekezet között lényegtelenek a különbségek. Ez pedig rávilágít arra, hogy akkor tudunk az ökumenikus párbeszédben őszintén, hitelesen és mélyen részt venni, ha saját hitünkben és hagyományainkban otthon vagyunk.
Valamennyi ember keresi a vallás teljességét – folytatta a válaszadást Krakomperger Zoltán atya. Az Egri Hittudományi Főiskola tanára szerint az ember úgy van tájolva, hogy a vallás igazságainak teljességét keresi. Ő azt tanácsolná egy érdeklődő, istenkereső embernek, hogy olyan krisztushívő vallási közösséghez kapcsolódjon, amely a krisztusi kinyilatkoztatás teljességét megőrizte. Mi (a Római Katolikus egyház) nem vallásbölcseleti alapon nyugtatjuk a hitünk tartalmát, fogalmazott Zoltán atya, hanem számunkra Krisztus személyében, mondanivalójában, küldetésében tárta fel hitünk tartalmát, ahogy legrövidebb formában az Apostoli Hitvallás (Hiszekegy) magában foglalja. Azt is tanácsolnám annak a fiatalnak, tartsa szem előtt, hogy a hit átadás nélkül nem sajátítható el. Pál apostolnál olvassuk, hogy a „hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm10, 17), így arra bíztatnám a fiatalt, járjon utána, hogy a kinyilatkoztatás teljessége hol őrződött meg.
fotók: Vígh Tamás
A következő kérdés a lélekre vonatkozott: Mi a lélek? Szoktuk mondani, hogy lelkészek, Szentlélek… De mi a lélek?
Gonda László világosan fogalmazott: ahogy a Szentírásban olvasható és egyházunk tanításában meg is fogalmazza, az ember több annál, mint a fizikai testének valósága. A Szentírás emberképe hármas egységben tárja elénk az embert: az egyik az ember testi valója, a másik az ember mentális, szellemi, gondolkodásbeli tudata, a harmadik elem, amelyre talán a kérdés is vonatkozik, az emberi létezésnek azt a dimenzióját, titkát próbálja leírni, ahogyan kapcsolódunk ahhoz, ami nem látható, aki teremtett bennünket, akihez visszavágyik minden ember, az élő Istenhez. Az embernek ez az Istenhez irányuló dimenziója az, amit léleknek nevezhetünk.
Seszták István atya válaszában a Szentlélekre irányította a figyelmet. Saját példájára emlékezett, amikor egyszer egy teológustól azt a választ kapta erre a kérdésre, hogy a Szentlélek az, aki segít a földi élet természetes akadályain felülemelkedni, aki segít az akadályokat elgördíteni az életünkből. Mi mindannyian, akik itt ülünk és hisszük a harmadik isteni Személyt, érezzük a jelenlétét, és az hogy ma itt ülünk, az talán neki is köszönhető.
Miért van az ima, miért kell imádkozni, mikor a Jóisten eleve elrendelte a sorsunkat, és úgyis meg van írva minden? – hangzott a következő kérdés.
Sipos Barnabás szemléletes választ adott a kérdésre: az imádság párbeszéd Istennel, melyben nem csak elmondom neki gondomat, bajomat, hanem várom a válaszát. Mert mindig van válasz, csak az ember ebben a rohanó világban meg se várja. Elmondja, amit akar, de megy tovább. Például mi, ahogyan most itt vagyunk egymással. Beszélgetünk, mert ülhetnénk itt reggelig is egymás mellett, ha nem szólnánk egymáshoz, annak semmi értelme nem lenne. Istennel is akkor lesz gyümölcsöző a kapcsolatunk, ha beszélgetünk vele. Azért imádkozunk, mert az ember akkor létesít kapcsolatot, ha beszélget. Az emberhez hozzátartozik, hogy amit szeretne, azt kimondja, függetlenül attól, mi lesz rá a válasz. Ahogy egymásnak elmondjuk, úgy az Istennek is mondjuk el a gondjainkat, gondolatainkat.
Krakomperger Zoltán atya szerint azért imádkozunk, mert Jézus is imádkozott, és ő hívő ember volt utolsó leheletéig, tehát, folytatta a római katolikus atya, nehezen tudnám megvalósítani kereszténységemet úgy, hogy nem imádkozok, hogy Jézussal ezen a ponton ne lennék egyetértésben. Másrészt az ember minél közelebb van Istenhez, annál inkább emberként viselkedik. Minél inkább eltávolodik Istentől, annál inkább kivetkőzik emberségéből. Azért imádkozok, hogy ráhangolódjak az Istenre és az ő szándéka az életemben ne ütközzön akadályba. Az ima megtart a helyes irányban.
Seszták István kiemelte, hogy ők, atyák (görögkatolikus, római katolikus és ortodox papok) sok mindenben hasonlóan gondolkodnak, sok mindenben erősítik egymás gondolatait. „A mi hitünk szerint az ember az imádság során bekapcsolódik az Isten akaratába. Az élet szépsége az imádságnak a horizontja, mert az Isten szeretetből teremtett bennünket, saját képére teremtett, és szinte alig várja, hogy az ő kezdeményező megszólítására imádsággal válaszoljunk neki. Az imádság az élet egész más horizontját nyitja meg. Imádkozunk, mert jó imádkozni és milyen jó az Istennel kapcsolatban lenni!”
Papp Erika
