A nyugalmazott milánói érsek egyértelműen nemmel válaszolt a címben feltett kérdésre és amikor a héten egy református lelkésznőnek szegeztem ezt a kérdést, egy tréfásnak szánt riposzttal bújt ki az érdemi válaszadás alól.
Pedig néhány bibliai történet rögtön eszünkbe juthat, mondjuk a bűnbeesés, vízözön, vagy Bábel tornyának bukása, ahol Istennek az emberek bűnei miatt gyakorolt, drasztikus beavatkozásáról olvashatunk.
A sixtusi kápolna freskórészlete
Ha visszatekintünk a zivataros magyar történelemre, a XVI. századi török hódoltságot, szétszakadt országot a kor vallásos irodalma egyértelműen úgy értelmezte, hogy Isten akaratából történik, a bűnök következtében. Őze Sándor „Bűneiért bünteti Isten a magyar népet” című munkájából kiderül, hogy részben Isten személye elleni bűnökről (bálványozás, paráznaság, ünneprontás, restség, bűbájosság), részben társadalmi bűnökről (hatalommal való visszaélés, a szegények nyúzása, a mások rovására való gazdagodás) volt szó.
Ez a történelemszemlélet köszön vissza a Himnuszban is: „Hajh, de bűneink miatt, Gyúlt harag kebledben/S elsújtád villamidat/Dörgő fellegedben”.
De nemcsak a mi őseink „vállalták magukra” a felelősséget vész idején: „ha a kálvinista Amerikában rosszra fordultak a dolgok, a lelkipásztor, a polgármester, a kormányzó, az elnök, beleértve természetesen Abraham Lincolnt is, meghirdette a böjt és alázat napját, amikor minden üzlet és hivatal bezárt, a nép pedig bevonult a templomaiba, hogy megvizsgálja magát, miben vétkezett, majd bűnbánatot tartson.” (Marilynne Robinoson)
Miért van az, hogy manapság egyházi körökben sem Isten büntetésének kontextusában értelmezik az olyan eseményeket, mint például a világjárvánnyá fejlődött koronavírus terjedése? Vannak erre olyan magyarázatok, amelyeket nem vetek el, pl. az olyan megközelítést, amely a Mózes első könyvében szereplő történeteknél figyelembe veszi a szöveg keletkezésének idejét, műfaját, nyelvhasználatát és ez alapján nem a szó szerinti értelmezést fogadja el. Vagy éppen annak a kifejtését, hogy Krisztusban a betegség, szenvedés is „megszentelődött”, és ezért nem ugyanazt jelentik, mint az Ószövetség idején. Értetlenkedve tekintek viszont arra, ha a korszellemnek megfelelésből vagy Isten szeretetének reflektálatlan túlhangsúlyozása miatt nem merjük felvetni Isten haragjának, vagy bűn iránti gyűlöletének kérdését. Az emberi bűnök és a büntető Isten kapcsolatában a lényeg nem az, hogy egy mérgesen néző szakállas öregembert képzeljünk el, akitől félhetünk, hanem az, hogy a bűneinket tudatosítjuk, megvalljuk, megbánjuk. A büntető Isten képének elvetésével pedig sajnos a bűn kérdése is háttérbe szorul.
Talán nincs bűne az önmagának „nevet szerezni akaró” (vö. 1Móz 11,4), a világot bábeli gőggel felhőkarcolókkal és mindent mindennel összekötő repülőterekkel teleépítő, a teremtett világot romboló emberiségnek? Talán nem ugyanazok a társadalmi bűnök ma is, mint a fentebb felsorolt XVI. századiak? Ezért is örültem, hogy a koronavírussal kapcsolatos református egyházi állásfoglalásban helyt kapott az egyéni és közböjtre felhívás. Remélem, hogy a közös bűneink felismerésére indít minél többünket.