Különleges, a magyar nép számára nagyon fájdalmas seb keletkezett 100 évvel ezelőtt az I. világháborút lezáró ”békediktátum” után. Több millió magyar testvérünket szakítottak el, akik sokáig nem is gondolkodtak magukról felvidékiként, kárpátaljaiként, partiumiként vagy délvidékiként, mert ők magyarok voltak identitásukban. A korabeli beszámolókból tudhatjuk, hogy sokan csak egy ideiglenes, átmeneti időszakként gondoltak erre, amit összeszorított fogakkal át kell vészelni.
Az egyházak és a híveik is reménykedtek egy átmeneti ”babiloni fogságban”, amelyből Isten kiszabadítja a népét. A környező hatalmak – Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – viszont tettek arról, hogy az újonnan hozzá csatolt területek népességét asszimilálják, teljesen ellehetetlenítsék. Támadták az egyházakat is, a magyar nyelvet, a kultúrát, mostoha körülmények voltak. Sokszor egyházkerületek, egyházmegyék is kettészakadtak, árván maradtak. Hirtelen kellett a semmiből felépíteni magukat, hogy legyen a magyarságnak egy összetartó közössége, hitbeli támasza, mely megerősít a nyomorúságban.
„Magyar az, akinek fáj Trianon…” – ezt a gondolatot többen Illyés Gyulának vagy Karinthy Frigyesnek tulajdonítják, de dokumentálhatóan Patrubány Miklós nevéhez lehet kötni, aki az ezredfordulón hozta vissza a köztudatba. Magyarországi magyarként is fájhat számunkra nagyon, de talán ezt az anya és apa szerephez viszonyítanám a gyermek születése kapcsán. Mi vagyunk az apa, a határokon túli testvéreink pedig az anya, akiknek el kellett viselni a szülési fájdalmat, a vajúdás szörnyű valóságát. Nekik kell elviselni a ”hontalanságot”, a vádló tekinteteket, az anyanyelv használatának korlátozását, mindezeket a terheket napról napra elhordozni.
Ilyen környezetben kell hitet és reményt szolgáltatni az egyháznak. Ahol a papokra és a lelkészekre nehezen mondhatná bárki is, hogy ők ”megélhetési bűnözők” lennének. Ahol olyan örökségre építenek, amely számos egyházi vezető elszánt, odaadó életét követelte. Egyházak, melyekben sokszor anyagi háttér nélkül éltek az egyházi vezetők, az imádság tartotta össze őket. Kezdetekben akár 10-20 környező települést is kellett látogatni, hirdetni a bibliai igazságokat, hittant tartani és sokszor ma sem jobbak az arányok.
Tényleg a hit ereje ez? Vagy csak egy erős magyarságtudat tart ki már 100 éve? Mennyire marad meg a magyar identitás az elcsatolt területeken? Vagy talán magyarabb a magyarnál, aki kint meg tud maradni nemzeti öntudatában?
Ezekre az általános gondolatokra és a ti kérdéseitekre is keressük majd a választ 2020. 06. 04-én, melyen válaszadóink lesznek a sokak által ismert Böjte Csaba testvér Erdélyből, Kacsó Géza kárpátaljai református lelkész, Nagy Olivér evangélikus lelkész Felvidékről, valamint Orosz István görögkatolikus pap, a Máriapócsi Nemzeti Kegyhely igazgatója, akit 19 éves szolgálata köt Kárpátaljához. Az eseményt moderálja ifj. Hájas István református teológiai hallgató, kárpátaljai születésű csapattagunk. A mostani online alkalmon sem tudunk sört osztogatni a jó kérdésekért, szóval hűtsd be magadnak előre otthon, addig is reménykedünk a mihamarabbi viszontlátás örömében egy közelgő offline alkalom keretein belül.
Máté Tibor
