Vasárnap a tékozló fiú példázatáról beszéltem a templomban. Egészen megfogott maga a szituáció, amiben Jézus ezt a példázatot elmondta. A farizeusok ugyanis megvádolták őt, hogy bűnösökkel és vámszedőkkel eszik együtt. Velük vállal társaságot ahelyett, hogy a jobbakkal menne inkább templomba, az „igaz istentisztelet” helyszínére.
Egyrészről megkapó számomra ez a történet, ami egy olyan apát (egy olyan Istent) tár elénk, aki mindenek felett szeret. Szeret akkor is, ha hülye vagyok, akkor is, ha becsapom. Akinek annyira kiterjed a szeretete, hogy nem tudok akkora hülyeséget csinálni, hogy ő ne várna haza az ő otthonába.
Másrészről pedig elszomorító az a közeg, ahol Jézus elmondja ezt a példázatot. Elszomorító azt tapasztalni, hogy azok az emberek, akik az Isten szolgájának mondják magukat nem fogadják el az olyanokat, akikkel Jézus közösséget vállal. A bűnösöket, a vámszedőket, a lesüllyedt embereket.
Pedig igazából róluk mondja a Szentírás azt, hogy keresték Jézus társaságát. És miközben olvastam ezt a részt azon gondolkoztam, hogy sokszor ez a mostani, 21. századi világ/egyház nem működik-e így. Nem szóljuk-e le azokat az embereket, akik Jézust keresik, de nem felelnek meg a társadalmi normának? Vajon sokszor nem szólal meg a fejünkben egy hang, amikor oda nem illő arcot látunk a templomban (a jobbak így hívják: templomunkban)? Nem tesszük-e fel a kérdést: Mit keres ez itt?
