Közhely, hogy Németország jelentős integrációs problémával küzd a bevándorlók kapcsán. Az állam mégsem ismeri fel a keresztény hitben rejlő integráló erőt, mely megoldást hozhatna. A német Evangéliumi Alliansz (Deutsche Evangelischen Allianz) főtitkárának ezt a véleményét alátámasztani látszik, hogy a hatóságok több olyan személyt utasítottak ki az országból, akik bevándorlásuk után egy keresztény közösséghez csatlakoztak .

Egyházi személyek és politikusok azért emelték fel a hangjukat az ilyen hatósági és bírósági határozatok ellen, mert a muszlimból kereszténnyé lett embereket olyan országokba is visszaküldik, ahol a kereszténységre áttérés halálos bűnnek is számíthat (Irán, Pakisztán).

Keresztelő előtt állók Berlinben (forrás: imago/epd)

A menedékkérelmek elutasításának hátterében valószínűleg az áll, hogy a megtérést nem őszinte meggyőződésnek, hitbeli döntésnek tartják, hanem inkább taktikai megfontolásúnak: a kérelmezők azt gondolhatják, hogy így nagyobb eséllyel bírálják el pozitívan a beadványukat. Ezzel viszont az a különös helyzet áll elő, hogy állami szervek döntik el, hogy valós-e a hite valakinek vagy sem. Ez az egyházaknak természetesen nem teszik. Állítólag olyan esetek is voltak, ahol a keresztelési igazolást, az aktív gyülekezeti tagságról szóló papírokat sem fogadták el "bizonyítékként".

Nézzük meg a számokat is! 2014 óta kb. két millió menekült érkezett Németországba. Közülük "néhány ezer muszlim" választotta a kereszténységet (nagy részük iráni). 2016-ban hagyta el önként a legtöbb bevándorló Németországot, miután menedékkérelmüket elutasították (kb. 54 ezer fő), ugyanebben az évben 25 ezer fő esetén kellett foganatosítani a kiutasítást (adatok itt). 2019 első felében az önkéntes kiutazás 6786 fő, a kiutasítás 11 496 főt érintett. Egy üldözött keresztényeket segítő szervezet felmérést készített 179 (87 evangélikus, 91 szabadegyházi, 1 katolikus) gyülekezet bevonásával, akik összesen 6516 áttért menekültet patronálnak. Közülük 52,9 % kapott védelmet, 15,1 % pedig nem (tehát nekik vissza kell térniük szülőföldjükre, vagy más európai országba); a többieknél folyamatban volt az eljárás vagy nem volt még ismert adat.

Az állam a semlegesség és politikai korrektség „csapdájában” vergődve nem tud mit kezdeni a helyzettel, nem tudja és nem is akarja a keresztény hitet megtenni integráló erőnek. A németországi keresztény egyházak pedig nem tűzték ki egyértelműen célként, hogy segítsék a beözönlő menekültek keresztény hitre térítését, bár a missziós parancs alapján ez kötelességük lenne. Megjelentek ugyanis olyan irányzatok, amelyek megfelelési kényszerből, vagy a korszellemnek behódolva azt hirdetik, hogy más vallások spirituális tapasztalatai hasonlíthatók a Jézus Krisztusban elérhető üdvösséghez; ez pedig a misszió gátja. Az állami és egyházi bénultság levét pedig lehet, hogy éppen azok isszák meg, akik őszintén tértek át a keresztény hitre.

Ez a helyzet több zavarba ejtő kérdést is felvet: A misszióra hajlandó keresztények jól választják meg a legfontosabb missziós területeket? Nem kell ugyanis más kontinensre menni, hogy nem-keresztény tömegekkel találkozzunk. Ha valakitől tartunk, mert más vallású bevándorló, de felveszi a keresztény vallást, tudjuk egyből hitbéli testvérként elfogadni és kiállni mellette? Tudjuk kezelni azt a bizonytalanságot, hogy a hit valódiságát sem az állam, de még az egyház földi irányítói sem tudják hitelesen „mérni”? És ha már itt tartunk, saját hitünket szoktuk-e vizsgálni vagy megelégszünk azzal, hogy kereszténynek címkézzük magunkat?