Görögkatolikus teológus vagy, egyúttal evangélikus püspöki titkár Fabiny Tamás mellett. Hogyan jött össze ez a nem szokványos párosítás?

Azt gondolom, hogy nem a mi munkánk és szándékunk eredményeképpen, hanem az Isten Lelke által mindenekelőtt. Amikor imádságban Istenhez fordulunk, s kérjük, mutassa meg az utat számunkra, ő a lehetőségek által ad választ. A mi Istenünk a lehetőségek Istene, amiben ott van a választás nagyszerű szabadsága. Hiszen az általa felkínált lehetőséggel vagy élünk, vagy elutasítjuk azt, s annak megfelelően halad tovább az életünk. Számomra egy ilyen lehetőségként adódott a püspöki titkári szolgálat, amelyre közel két évvel ezelőtt Tamás püspök és én magam is jó szívvel mondtunk igent. A párosítás valóban nem szokványos, sőt egészen „egyháztörténeti jelentőségű”, hiszen soha nem volt még más vallású, teológus titkára evangélikus püspöknek. Példaértékű kuriózum a magyar egyházban.

Fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna

Biztos van pár jó sztorid a felekezetközi létről. Meg tudsz osztani velünk olyan történetet, amely ebből az „egyszemélyes ökumenizmusból” fakad?

Az ökumenikus létben amellett, hogy keressük az egységet és a közös pontokat, lehetőségünk is van a különbségeket, egymás egyházának sajátosságait is megismerni. Itt a püspöki hivatalban egyik kolléganőm másoddiplomás lelkészszakos teológus hallgató, a másik kolléganőm teológiában igen járatos bölcsész, a gyakornokaink is teológus hallgatók, akikkel a munka közben gyakran beszélgetünk, vitatkozunk teológiai, egyházkormányzati és társadalmi kérdésekről. Számomra ezek a beszélgetések nagyon sokat jelentenek, hiszen sajátos képet kapok az evangélikus egyház belső kohéziójáról, megélt, átimádkozott hitéről és bízom benne, hogy én magam is görögkatolikus egyházunk tradícióiból, hitéből és szellemiségéből valamit át tudok adni. Nagyon izgalmas a nyugati evangélikus egyház és a keleti katolikus egyház találkozása, sőt talán ki lehet mondani, hogy egysége, hiszen a közös munka egységes szemlélet nélkül nem tudna megvalósulni. Azt gondolom, hogy ezt az egységet örömmel vállaljuk és szolgálunk ugyanazért a célért az Evangélium hirdetéséért ki-ki a maga munkájával, meggyőződésével és eszközével.

Misére és istentiszteletre is jársz?

A feleségem és családja latin rítusú katolikus, így Szent Liturgián, Szentmisén egyaránt részt veszünk. Istentiszteletre is járok természetesen, nem csupán hivatali feladatként, hanem az evangélikus egyház liturgikus életének mélyebb megismerése céljából is.  

Miben ragadnád a görögkatolikus, illetve az evangélikus felekezetek legfontosabb sajátosságát?

Leginkább a hasonlóságban. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők.” (Jn 15.4) Ezt a mottót adtam a tavaly első alkalommal megrendezett görögkatolikus kispapok-evangélikus teológushallgatók találkozójának is, mert jól kifejezi a két egyház kapcsolatát. A gyökerek közösek, hiszen mindkét egyház forrása Istenből fakad. Erre utal a NEK 2020 mottója is a zsoltárok könyvéből vett idézettel. A sajátosságok a görögkatolikus és az evangélikus egyházban is többszintűek. Hiszen a katolikus egyházon belül a bizánci rítusú katolikusoknak is nagyon sajátos arculata lelkisége van, ugyanez elmondható a protestáns egyházakon belül evangélikus vonatkozásban. Magyarországon nagyon hasonló struktúrában működik mindkét egyház, hasonló létszám, hasonló problémák. Talán ezek a sajátosságok, – amelyek első ránézésre elválasztják – hozzák közelebb a két egyházat.

2020: Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Budapesten, illetve az Úrvacsora éve az evangélikusoknál. Kapcsolódik a kettő? Mi lehet a legmerészebb remény ezzel kapcsolatban?

A Magyarországi Evangélikus Egyház vízkereszt ünnepén hirdette meg az Úrvacsora évét 2020-ra. Az időpontválasztás ugyan nem szándékos, de mégis gondviselésszerű. Jézus fölött, aki a maga útját is keresi, aki az Atya akaratát kutatja folyamatosan, megnyílik az ég, és 30 év után megkezdi messiási működését. Van ebben valami tudatalatti vágyakozás az ég megnyitására, Isten akaratának felismerésére és megvalósítására. Az ikon közepén Jézus áll, aki, mint egy bűnös beáll a vízbe és megkeresztelkedik a Jordán vizében. Jézus, aki az Eucharisztiában / Úrvacsorában bejön közénk, a bűnös világba, hogy új lehetőséget adjon számunkra. Az egyház megújítása és az ég megnyitása a célja az evangélikusoknak is, ahol Krisztus, mint Isten Fia jelenik meg a maga valóságában, az Ő Testét és Vérét állítva középpontba. Az Epiphania, vagyis az Úrjelenés épp erre hívja fel a figyelmet, Krisztus emberként jelenik meg a földön, hogy az embereket istenivé tegye. Ennek az üdvözítő munkának a csúcspontja az Eucharisztia / Úrvacsora.

Fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna

A tematikus év célja nem csak az evangélikus egyház hitbeli megerősödése, hanem jó alkalom az ökumenikus közeledésre is, ugyanis e téren még nincs egység a katolikus és evangélikus egyház között. Az Eucharisztikus Kongresszus és az Úrvacsora éve ezért összecseng. Érdemes megjegyezni, hogy az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszuson az evangélikusok teljes érdektelenséggel fogadták a katolikus világeseményt. Ma, az evangélikusok meghirdették az Úrvacsora évét a kongresszus évében, keresve a közös lehetőséget a párbeszédre és egységre, s a kongresszus több eseményén is szoros együttműködésre lehet számítani a két felekezet között. Ez szerintem hatalmas dolog.

Közelgő eseményünkre készülve, feltesszük a kérdést: a keresztények egysége szerinted álom vagy valóság?

A történelem vihara egyházainkat elszakította egymástól és több száz év ellenségeskedést vetett közénk. Luther Márton szándékában soha nem állt egy új egyháztest létrehozása, nem reformátor, hanem reformer akart lenni, a katolikus egyház megújítója. Véleményem szerint, ha Luther ma élne, nagy megelégedéssel tekintene az egyházra, hiszen azok a problémák, amelyeket több mint ötszáz éve fölvetett, megszűntek, tehát joggal gondolhatnánk, hogy az egyházak közötti akadályok is feloldódtak. Luther vallási megújítását sokan hatalmi céljaik elérésére használták fel, ami az eredeti, reformeri szándékot reformátorrá alakította. Tehát az egységhez közelebb akkor léphetünk, ha az eredeti szándékot vizsgáljuk és megtisztítjuk a történelem során rárakódott rétegektől. Ekkor rajzolódik ki Luther igazi alakja, aki bár követett el hibákat – ahogy mindannyian követünk – mégis egy mélyen hívő, buzgó szerzetes papot látunk majd magunk előtt, aki az Evangéliumot akarta élni és hirdetni. Az világosan látszik, hogy a keresztények egysége folyamat, ami nagy fordulatokat vett az elmúlt néhány száz évben. A XXI. századot egyházi szempontból akár tematizálhatnánk is az ökumené századának. Soha máskor nem fogalmazódott még meg annyira az igény az eucharisztikus közösségre, mint ebben az időszakban. Az egység alapvető feltételeit nem a teológusi dialógusban, hanem a mindennapi életben kell teljesíteni, ami aztán hatással lesz a teológiai párbeszéd irányára is. Ahol az ökumenikus alkalmak nem csak kötelező udvariasságok, hanem valóban élő találkozások, ott meg tudják alapozni azt a testvéri együttműködést, amely az egyház valódi egységét szolgálja. Az egységre való törekvés a keresztény ember számára nem fakultatív, hanem jézusi parancs (Jn 17,21), amihez ragaszkodni kell. A keresztények egysége véleményem szerint emiatt nem lehet csupán álom, hanem olyan valóság, ahol a fáradságos munkát nekünk el elvégezni, de a növekedést az Isten adja (1Kor 3,7).