Közelgő eseményünk fő kérdése az lesz, hogy csak Isten mentheti-e meg a Földet. Az eseményre készülődve Fabiny Tamás evangélikus elnök-püspökkel beszélgettünk.

Miért tartja fontosnak, hogy az esemény a személyes találkozás lehetőségének hiányában is megvalósulhasson?

Amikor bő 14 éve püspöki szolgálatomat kezdtem, székfoglalómban hangsúlyosan szerepelt „a beszélgető egyház” modellje. Luther Márton egy írásában találtam nagyszerű mottót, ahol ő az egyházat így nevezi: „mutuum colloquim et consolatio fratrum”, vagyis a testvérek kölcsönös beszélgetése és vigasztalódása. Megjegyzem, erre a kölcsönös vigaszra most különösen szükség van, hiszen egymás terhét kell hordoznunk, vagy egy másik bibliai képpel élve „sírni kell a sírókkal”. Az egyházak vezetői is ebben a szellemben kell hogy együttműködjenek. Bázisunk a szolidáris ökumené kell hogy legyen. A debreceni három püspökkel – vagy hadd nevezzem őket személyesebben most egyszerűen Fülöpnek, Ferinek és Karcsinak – kezdettől fogva így tudunk együttműködni. Ezért szerettem volna, ha kérdéseinkről az eredetileg májusra tervezett óbudai egyházkerületi napunkon a nagyobb nyilvánosság előtt tudunk beszélgetni, nemcsak egymásra, hanem a fiatalokra is figyelve, az ő kérdéseikre is válaszolva. A mostani válsághelyzetben annyi mindent el kellett engednünk – örülök, hogy ez a beszélgetés megvalósul, és most már természetesen az elmúlt hónapokban közösen átélt helyzetre is reflektálni tudunk.

Gyarlóságainkkal, gyengeségeinkkel erőteljesebben szembesülünk a világjárvány tapasztalatán keresztül. Sokan lelki megújulást, ébredést várnak ettől. Az egyház akar és tud vezető szerepet vállalni abban, hogy ez össztársadalmi szinten megvalósuljon? Amennyiben igen, hogyan valósulhat meg ez?

A világjárvány egyszerre jelent veszélyt és esélyt. A közvéleményt kicsit is befolyásolni képes emberek – politikusok, gazdasági szereplők, újságírók és lelkészek – sokat tehetnek azért, hogy a veszélyben az esélyt ragadjuk meg. Vagyis előre kell menekülni. Az amúgyis esedékes változások, változtatások közül minél többet haladéktalanul el kell indítanunk annak érdekében, hogy a veszély elmúltával nem ott folytassuk, ahol márciusban abbahagytuk. Személyében kinek-kinek le kell lassulnia, jobban kell a szellemi és a lelki érékekre törekednie, közösségein pedig sokkal szolidárisabbak kell hogy legyenek. Ha most úgy imádkozunk, mint a rossz diák, aki „Istenem, csak most az egyszer ússzam meg a felelést” módon fohászkodik a bajban, aztán minden elfelejt, akkor nem élünk az eséllyel, sőt csak tovább nő a veszély. Mindez nem megy magától, ezért tudatos reflexiókkal kell a mostani helyzetet átélnünk. Ha nem figyelünk oda, akkor az a bizonyos szociális olló csak tovább nyílik. Ha a mélyszegénységben élőkre vagy a hajléktalanokra gondolok, de akár csak a magyar családok pénzügyi helyzete között különbségekre, akkor azt kel mondani, hogy nemcsak hogy esélyegyenlőség nincs, de veszélyegyenlőség sem. Azaz a legszegényebbek sokkal nagyobb egészségügyi, pénzügyi és emberi tragédiáknak vannak kitéve, mint a módosabbak, akik nyilván a karantént is sokkal könnyebben tudják átélni. Globális méretekben még inkább igaz ez: egy afrikai vagy ázsiai nyomornegyedben élőnek hiába mondom, hogy gyakran mosson kezet, ha víz sem áll rendelkezésére… Tehát csak nagyon erős tudatformálással, egyéni és közösségi megtéréssel lehet az esélyt megragadni. Ebben pedig az egyházak, hiszem, sokat tehetnek.

Az egyházi alkalmak ideiglenes online térbe szorulása lehetőség, vagy inkább a gyülekezetek virtualizálódásának veszélyét hordozza magában?

Püspökként a válság első heteiben nagyon sok váratlan meglepetés ért. Örömmel láttam, hogy a lelkészek jó része milyen gyorsan képes váltani, és nagyon jól él az online technikával. Sokan büszkén mondták, hogy interneten több embert elérnek, mint amennyinek a templomban prédikálnak. Ez egyrészt valóban örvendetes, másrészt a személyes találkozásokat semmi sem pótolja. Ha majd újra megnyílnak a templomok és látogathatjuk híveinket, akkor egyszerre kell törekedni az új formák jó gyakorlatainak fenntartására és a régi, hagyományos lelkigondozás, a személyes találkozásokat preferáló egyházi élet visszahozására. Nem utolsósorban az oltáriszentséggel, az úrvacsorával is újra élhetünk majd akkor. Nagyon remélem, hogy a mostani időben a hívek nem leszoknak az istentiszteletlátogatásról és az úrvacsoráról, hanem sokkal inkább átélik az éhséget Isten igéjére és a szomjúságot a szentségre.