Dr. Fabiny Tamással, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspökével beszélgettünk a Szólj Be a Püspöknek! eseményünk előtt néhány perccel, ahol egy norvég püspökasszonnyal együtt élőben feltett, tabuk nélküli, kényes kérdésekre válaszoltak az Északi Evangélikus Egyházkerület egész napos rendezvényén. A különleges beszélgetés ITT megtekinthető.

Fotó: Magyar Márton

Püspök Úr miért tartotta fontosnak azt, hogy egy ilyen programpont is bekerüljön a mai napba?

Egyrészt, magát ezt a mára már megizmosodott „szólj be a papnak!” formát nagyon jónak tartom, úgy érzem ez egy egészséges, jó értelemben vett szekuláris formája annak, amit mi lelkészek szakrális módon szeretnénk művelni. A kettő nincs ellentétben egymással, hiszen a fiatalokat talán egy ilyen szóhasználattal, ilyen nyitottsággal jobban el tudjuk érni, hiszen ez a célunk.

Egyébként - ha nagy szellemek találkoznak -, én nem tudtam még erről a formáról, talán még nem is volt, amikor egy lelkész kollégámat - amikor Aszódon mutatta a lakását, amelynek az ablakai a sétáló utcára néznek - megkérdeztem, hogy „Beszólnak neked a hívek?”, ő ezen megütközött, hiszen miért szólnának be. Pedig én a szó eredeti értelmében gondoltam, hogy ha itt járnak, itt mennek el a háza előtt, akkor beköszönnek–e. Ekkor döbbentem rá, hogy ennek kettős jelentése van.

És tudjuk, hogy ez a beszólás nem bántó jellegű beszólás. Tabuk nélkül, görcsök nélkül, félelem nélkül lehet megkérdezni olyan dolgokat, amiket hagyományos keretek között nem.

Ezért érzem fontosnak ezt a kezdeményezést, hogy találkozzak az emberekkel, megismerjem a véleményüket, akár a kritikus véleményüket. Az egyháznak nem szabad begubóznia és sáncok mögé rejtőznie, vállalnunk kell a párbeszédet és meg kell hallgatnunk a másik embert.

Ez a mostani, ceglédi találkozás kifejezetten erről szól, hogy kilépünk a templom védettségéből, kimegyünk a nyílt, szabad térre úgy, ahogy Jézus is kiment és az apostolok is kimentek, sőt a reformátorok is kimentek és merték a kockázatot is vállalni, hogy adott esetben kellemetlen kérdéseket tesznek fel nekik, de ez viszi előre az ő gondolkodásukat is.

A katolikusoknál húsvét negyedik vasárnapján, a Jó Pásztor vasárnapján tartják a papi hivatások világnapját. Ekkor a szentmiséken világszerte a papjaikért és az új papi hivatásokért imádkoznak. Ezen a napon a kispapok egy-egy plébániára mennek és ott a hivatásukról beszélnek a szentmise alatt. Blogunkon egy jóképű, fiatal, 22 éves srác hivatástörténetét tesszük közzé, mely a Budapesti Magyar Szentek plébánián hangzott el.

Pongrácz Benedeknek hívnak, 22 éves vagyok, a Szombathelyi Egyházmegye I. éves papnövendéke vagyok. Vas megye nyugati határszélén, az Őrség szívében, Őriszentpéteren születtem és ott is nőttem fel. Szüleim harmadik, legkisebb gyermekeként. Az egész család Őriszentpéteren él, testvéreim családjukkal, szüleim, nagyszüleim. Nem kimondott katolikus nevelést kaptunk, azt mondták, hogy bérmálkozzunk meg, és utána a döntés a miénk. Mégis sok, katolikus értékre - amit nem tudtam akkor, hogy az katolikus - neveltek minket szüleink.

A Bosszúállók – Végjáték után visszatekintve az egész sorozatra, több olyan kulcstémával találkozunk, amelyek a Bibliában is szerepet kapnak, pl. bűn, végső ítélet, megváltás, isteni hatalom.

Első pillantásra a Bosszúállók „hitvilága” eléggé vad: vannak itt északi mitológiákból kölcsönzött szereplők (Odin, Thor, Loki), New Age-es hangulatot sugárzó figurák (Dr. Strange), stb. A keresztyén nézőknek talán akkor csillan fel a szeme, amikor a hagyományos értékeket képviselő Amerika Kapitány az első részben azt mondja, hogy csak egy Isten van.

Fotó: pinterest.com

A bűnbeesés utáni bibliai alaphelyzet és a Marvel-filmekben megjelenő világ ábrázolása viszont nagyon hasonló: valami elromlott, valami nagy gond van. Bábeli zűrzavar uralkodik, háborúk és békétlenség szabdalja az emberiséget, a világ megváltásra szorul. Nem vélten tehát, hogy a Bosszúállókban mind a rosszfiúk, mind a jók folyton valamilyen végső megoldást keresnek a problémákra.

Gyermeked elérte azt a kort, hogy Istenről faggatózik, vagy azt tudakolja, milyen a mennyország és a pokol? Ez teljesen rendben van, hiszen a kisebbek sokszor könnyebben és őszintébben fordulnak ilyen témákhoz, mint az általuk még okosnak és bölcsnek gondolt felnőttek (na jó, már kezdenek az utódok is rájönni, hogy ez nem egészen így van…).

Ugyanakkor lövésed sincs, hogyan tudnál válaszolni ezekre a mélyenszántó kérdésekre? Mondjuk azért, mert szemed fénye még nem jár iskolába, vagy inkább erkölcstanra küldted? Esetleg hittanra jár ugyan, de a hitoktató néni/bácsi nem annyira közvetlen, így a kérdések özöne rajtad csattan?

Húsvét éjszakája az év legcsodálatosabb napja. Olyan esemény, mely, ha az év során bármikor eszünkbe jut, máris vágyódást, vágyakozást érzünk iránta, hogy újra átéljük. Az ortodox keresztény emberek egész évben erre a titokzatos, boldogsággal és örömmel teli napra készülnek, amikor Krisztus feltámadt! De vajon mivel nyújt többet számunkra ez a nap, mint bármely más ünnep? Miért vágyódunk utána, hogy újra és újra, minden évben átéljük, sőt, részesei legyünk az Úr feltámadásának? Ezen kérdésekre próbálok meg választ adni a feltámadási szolgálat bemutatásán keresztül, s buzdítani mindenkit, hogy legyenek részesei az orthodoxok húsvéti örömének.

Nagyszombat éjjel az összes orthodox templomban a feltámadási szertartásra készülnek. Én is belépek a templomba, hogy éjfélig még egy kis időt töltsek el az Úr sírja előtt, mely még a templom közepén nyugszik. Sötét van, csak az ikonok előtti mécsesek világítanak halványan. Leülök, és virrasztok, és azokról a félelmetes eseményekről gondolkodom, melyek néhány napja mentek végbe, és megelevenedtek itt, a templomban az Evangélium szavai. Ha most azt kérné tőlem valaki, hogy magyarázzam el ezeket az eseményeket, valószínű, hogy nem tudnám. Csak azt tanácsolnám, hogy elmélkedjen az Úr Jézus Krisztus, minden emberre kiáradó szeretetén, kereszthalálán, és feltámadásán. Miért? Mert ennek a titoknak lehet részese minden egyes keresztény ember. Jöjjön el a templomi szolgálatokra, és legyen ott ő is a Golgotán, segítsen Józsefnek és Nikodémusnak a temetésben, keljen fel hajnalban az asszonyokkal együtt, és szemlélje az üres sírt. 

A templom ajtói nyitva vannak. Már nem szűrődik be a város zaja, csak a madarak éneke…Mintha ők is a feltámadásra készülnének.

Lehet, hogy meglepő, de baromi jó volt Facebook, Messenger és Instagram nélkül a nagyböjti időszak. Az egy hét utáni tapasztalataimról, gondolataimól itt olvashatsz bővebben. Persze volt olyan, hogy szívesen pörgettem volna a Facebookot, vagy írtam volna valakinek egy „mizu? :)” -t, de van élet ezek nélkül is.

Mi még úgy nőtünk fel, hogy nem volt telefon a zsebünkben és mégis hazataláltunk suli után, ez talán a „MAI VILÁGBAN” is működhetne.

Három pontban szedtem össze, hogy mik a tapasztalataim. Nézzük!

Az első, hogy állandóan online vagyunk. Egyszerűen függünk a telefonunktól. Egy személyes, offline beszélgetés alkalmával miért nézzük meg a telefonunkat, ha az éppen jelzett? Miért nem az fontosabb, aki éppen ott van mellettünk? Miért csak az online világra koncentrálunk?

Ez a jövő?

Napok, de inkább hetek óta motoszkál a fejemben a kérdés: vajon az Egyház miért nem bízik a fiatalokban? Miért nem ad teret a fiataloknak olyan területeken, ahol ők otthonosan mozognak? Miért öreges, fásult és ez által tehetetlen az Egyház például a fiatalok megszólítása/megtartása területén?

Örvendetes, hogy megjelent Ferenc pápa „Christus vivit” kezdetű, fiataloknak szóló apostoli buzdítása, DE mit kezd ezzel a magyar Egyház, ha nincsenek fiatalok, akik olvassák, egyáltalán olyanok sincsenek, akik tudnak róla…

Én értem, hogy ragaszkodunk a régi (jól bevált) hagyományokhoz – sőt fontosnak is tartom ezeknek az ápolását, őrzését – DE közben miért nem visszük be a mai világot a templom falai közé? Miért gondoljuk, hogy teljesen rendben van, ha csak öregek ücsörögnek a templomban?

Miért nem szólítjuk meg a fiatalokat ott, ahol ők vannak? Miért nincs az Egyháznak olyan missziós tevékenysége, ahol a fiatalok megszólításán van a hangsúly? Ha van, miért nem működik?

Szervezetünk létezése óta talán az eddigi legrendhagyóbb eseményre került sor a XX. Kárpát-medencei Egyetemi Gyülekezetek Tavaszi Találkozóján. Egyfelől azért, mert elsőként faggathattak a résztvevők csak református egyetemi lelkészeket, másrészt pedig, mert – bármennyire furcsán hangzik – elsőként adott otthont templom a rendezvénynek. A helyszín a Debreceni Református Egyetemi Templom volt, a résztvevők pedig Bella Violetta győri, Czagány Gábor szegedi, valamint Arany Barbara és Péter-Szarka László debreceni egyetemi lelkészek voltak. A találkozót követően Czagány Gábor szegedi egyetemi lelkészt kértük meg, hogy ossza meg velünk benyomásait az eseménnyel kapcsolatosan:

Már több éve, hogy érdeklődve figyelem a Szólj be a papnak figyelemreméltó tevékenységét. Nagyon eredeti gondolat, hogy teret nyitunk egy olyan eseménynek, amely egy egyáltalán nem természetes teret nyit meg. Az egyházon belüli nem meri, az egyházon kívüli nem tudja őszintén megszólítani Krisztus „hivatalos” képviselőit. Ezért hihetetlenül fontos ez a szolgálat!

Annak ellenére, hogy nem új a műfaj, még sohasem vettem részt Szólj be a papnak eseményen. Pláne nem szóltak nekem be! Örömnek és megtiszteltetésnek éltem meg a felkérést, hogy az Egyetemi Gyülekezetek Tavaszi Találkozóján magam is alanya legyek egy ilyen beszélgetésnek. Kíváncsiság és eltökéltség volt bennem. Kíváncsiság, mert őszintén érdekelt, hogy mit kérdeznek és mit hozunk össze válaszként lelkész kollégáinkkal, másrészt pedig eltökéltség, mert elhatároztam, hogy bármilyen kínosat is kérdeznek, állok elébe!

A beszélgetés előtt a Szegedi Egyetemi Gyülekezet tagjai nyílt fenyegetést fogalmaztak meg, hogy MOST kapom meg azokat a kérdéseket, amiket otthon sosem tettek fel és azzal élcelődtek, hogy napvilágra hozzák az összes olyan ciki storyt, amit rólam tudnak. Ebből aztán nem lett semmi, bár magam ezt sem bántam volna!