Mikor pedig ezeket hozta fel védelmére, Fesztusz hangosan így kiáltott: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz.  Pál azonban így válaszolt: Nem vagyok bolond, nagyra becsült Fesztusz, hanem igaz és józan beszédet szólok. (ApCsel 26, 24-25)

Miért kezdtünk kocsmamisszióba ’Szólj be a papnak’ néven? Egyáltalán mi az a misszió, és mi köze a kocsmához? Miért hívunk fel kifejezetten beszólásra, provokációra?

A küldetés

A misszió latin eredetű szó, azt jelenti küldés, küldetés. A keresztyének számára a szó jelentése egybeforrt Jézus Krisztusnak a föltámadása után tanítványainak adott parancsával: „Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16, 15). Évszázadokon át a misszió azt jelentette, hogy tanítvánnyá, hívővé kell tenni a népeket, méghozzá az örömhír terjesztésével. A misszionáriusok a világ rengeteg pontján ennek szellemében jártak el. Mára a szó elvilágiasodott, sokaknak előbb jut eszébe katonai küldetés, vagy céges célmeghatározás (mission statement).

Miért a kocsmában?

Jézus maga többször ült le az akkoriban kevésbé kedvelt vámszedők és egyéb bűnösök asztaltársaságába, és lakomázott velük. A farizeusok, akik persze nem voltak kevésbé bűnösök, mint az általuk megbélyegzettek, egyből kérdőre vonták Jézust. Ő erre azt felelte, hogy „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek." (Mt 9,10–12)

Két tanulságot levonhatunk az esetből:

• Jézus igencsak jól tűrte a beszólásokat, több, sokat idézett mondása ilyen provokációkra adott feleletként született. Persze ennél sokkal tovább ment, megaláztatást és kínhalált is vállalt.
• Nincs olyan kör, társadalmi csoport vagy egyéb kategória, amely ki lenne zárva az örömhír közléséből. Sőt, láthatóan Jézus a bűnösnek bélyegzett emberekkel jobban érzi magát, mint a képmutató hívőkkel és álságos kegyeskedőkkel. A kocsmában megforduló embereket nem tartjuk bűnösebbnek, mint másokat. Inkább csak oda szeretnénk menni, közösséget vállalni velük, ha ők nem jönnek a gyülekezetekbe.

Papok a pub-ban

Fotó: szoljbeapapnak.blog.hu

Szubjektivista, pluralista, szkeptikus korunk

Korunk társadalmának főbb jellemzője, hogy szekuláris és pluralista. Azaz hivatalosan sem a gondolatoknak, sem a viselkedésnek nincs általánosan elfogadott mércéje. Az állam fő feladata, hogy biztosítsa a polgárok szabad mozgásterét, amelyet ők majd saját szubjektív preferenciáik szerint töltenek ki vélt vagy valós értékekkel. A racionalizmus és a tudomány tiszteletével átitatott kultúrában szent dogma szerepét tölti be a szkepticizmus, azaz hogy mindent állandóan meg kell kérdőjelezni (például a hit igazságát a tudomány „bizonyítékai” szerint átértékelni) és a válaszokat ismét újra kell fogalmazni a társadalmi „haladás” tükrében (lásd például a követhetetlenül szaporodó igényeket, hogy a nő és a férfi mellett újabb és újabb „nemek” jelenjenek meg).

A pluralizmus és szkepticizmus nyilvánvalóan feszültségbe kerül a keresztyénséggel, amely isteni kinyilatkoztatást, örökké érvényes igazságot hirdet. Ha keresztyénként nem ezt tesszük, és azt mondjuk, hogy csak egy opció vagyunk a sok közül, akkor felszámoljuk önmagunkat.

Keresztyénként erre a kulturális helyzetre lehet úgy reagálni, hogy „elbújunk a világ elől”, saját köreinkbe húzódunk vissza, magunkat kiválasztottaknak tartjuk és néha dölyfösen odamondogatunk a „világiaknak”. De lehet úgy is, hogy a missziós parancsot komolyan vesszük és elmondjuk másoknak azt, amit mi igaznak hiszünk. De milyen formában lehet ezt megtenni akkor, ha az emberek idegenkednek az általánosan kinyilatkoztatott igazságoktól, ahhoz vannak szokva, hogy személyesen megszólítsák őket (lásd a reklámok nyelvezetét), ugyanakkor szkeptikusan állnak a dolgokhoz.

"Amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek” (Mt 25,40)

2018. január 27-én a Szólj Be a Papnak csapat néhány lelkes tagja közel 300 adag ételt és teát készített el és osztott ki debreceni rászorulóknak.

Reggel van, vagyis hajnali 5.30. Borzalmas korán. Kimászom az ágyból, bele a papucsomba, irány a fürdő.

Zuhany, fogmosás, gyors fésülködés, kicsi smink. Mert egy kicsi mindig kell. Egy kicsi sosem árt. Belenézek a tükörbe és próbálok tagadni. Megpróbálom letagadni, hogy fáradt vagyok. Próbálom azt hazudni magamnak, hogy szép vagyok!

És igyekszem elhinni, hogy szuper lesz ez a mai nap. Pedig nem lesz. Nem lesz, mert semmi kedvem nincs hozzá. Kimegyek a konyhába iszok egy kis kávét. Tudom, enni is kellene, mert nem lesz ez így jó. De nem megy. Próbálom azt hazudni a gyomromnak, hogy éhes vagyok, de nem vagyok. Egy falat sem megy le a torkomon. Visszamegyek a szobába, előveszem a jegyzeteimet, belenézek. Erősen koncentrálok, próbálom elhinni, hogy tetszik, amit előző este írtam, de nem. Elmondom egyszer, kétszer, átgondolom, átírom. Hangosan is elmondom, hátha jobb lesz. Megkordul a gyomrom. Figyelmeztet, ránézek az órára 9.00. Mindjárt indulni kell. Próbálom azt hinni, hogy gyorsan túl leszek ezen a mai délelőttön, de nem leszek. Tagadok. Biztos minden rendben lesz. De nem lesz, vagyis olyan jól nem hazudok, hogy el is higgyem…

Sokak számára fogós kérdés, hogy „Mit csinál a lelkész, ha nem a templomban papol?”. Ami azonban ennél is többször feladja a leckét - saját tapasztalatom alapján -, hogy hogyan került a templomba, azaz mit csinált az egyetemi évei alatt.

Elméletben és gyakorlatban is igyekszünk minél alaposabban felkészülni a lelkipásztori szolgálatra.

Hadd mutassam be ennek egy szeletét a Debreceni Református Hittudományi Egyetem mindennapjai alapján, mivel én is ott tanulok.

Ahogy a címből is kiderül, valóban idegenekkel töltünk minden karácsonyt, húsvétot és pünkösdöt. Természetesen nem kicsi zöld emberkékre vagy alienekre kell gondolni, hanem a keleti országrész református gyülekezeteire.

Minden nagy ünnep előtt a Hallgatói Önkormányzat vezetői felveszik a kapcsolatot a vonzáskörzetünkbe tartozó gyülekezetek lelkipásztoraival és felteszik nekik a nagy kérdést: „Kérnek az ünnepre legátust?”

És máris belebotlottunk az első latin eredetű kifejezésbe, ami magyarázatra szorul.

Legutóbbi alkalmunkon a képmutatás és az álszentség témakörében lehetett beszólni! 

A keresztényekről és az egyházról miért egyből ez jut sokaknak eszébe? Miért él tovább kiirthatatlanul a Jézus által is kárhoztatott farizeus magatartás? A formális szabálykövetés szükségszerűen vezet lelki torzulásokhoz? Mi a kivezető út a képmutatásból?

2018 január 15-én a Bakelitben tették fel a kérdéseket egy sör mellől!

Akiket lehetett faggatni: 
-Asztalos Richárd – evangélikus lelkész
-Kiss László – görögkatolikus pap
-Bertha Zoltán – református lelkész

Még mindig tombol a társasjáték-őrület, fiatalabbak és idősebbek, ismerősökkel és ismeretlenekkel játszanak otthon, kocsmákban vagy könyvtárakban.

Talán Te is élvezettel csapsz le minden lehetőségre, amikor egy-egy újabb játék rejtelmeibe kaphatsz betekintést. Ezeket próbáltad már?

1. Logisztori – Reformáció

Egy nyomozós játék, melynek során a játékvezető egy érdekesen megfogalmazott, rövid indító sztorit mesél el, majd feltesz egy kérdést, amelyre a csoport közösen keresi meg a megfelelő választ, barkochba kérdések segítségével.

A játékosoknak saját ismereteikre támaszkodva, egymással közreműködve kell kitalálniuk a megoldást.

Néhány beszédes cím a 80 közül: Sült lúd a zsinaton, Az ördögűző tintatartó, Zürichi kolbászevés, Divat és lakoma genfi módra...
Forrás

A sorozat első részében kiderül, hogy mit is csinálnak a lelkészek, ha éppen nem a templomban papolnak.
A második rész lerántja a leplet arról, hogy milyen is a lelkészek élete karácsonykor.

Ha lelkész vagy és nő, akkor előfordul, hogy a létezésed jogosságát is kétségbe vonják. Egyrészt vannak, akiknek természetes, hogy lehetsz nőként is lelkész és akadnak olyanok, akiknek ez nagyon is kétséges. Most nem részletezném azt, hogy milyen igékre hivatkoznak és hogy mi erre a válaszom/unk. Inkább csak érzékeltetném, hogy milyen érzés lehet az, amikor ünnepled a szolgálatod évfordulóját és valaki éppen azt az alkalmat ragadja meg, hogy az orrod alá dörgölje, hogy voltaképp nem biblikus és teljesen helytelen, amit évek óta csinálsz… (Megtörtént eset)
A lényeg, hogy hálás vagyok Istennek, hogy Magyarországon élek és református lehetek, mert így lehetőségem van lelkészként Istennek szolgálni. A közkeletű vélekedés is, miszerint a katolikusoknál nem, a protestánsoknál meg lehetnek a nők lelkészek ugyanis nem teljesen igaz. Mármint nem minden protestáns egyházban akadnak női lelkészek, sőt, Európa nem minden országában lehetnek nők akár az evangélikus, akár a református egyházakban sem.  

Most, hogy a képmutatásról és álszentségről készülődünk vitaestet tartani, illik feltenni a kérdést, hogy mi magunk milyen téren hajlunk ilyesmire. Ha mindet leírnánk, betelne a blog, ezért maradjunk egyelőre egy témánál, amely terén keresztényként sajnos sokszor látványosan leszereplünk.

Általában a hajléktalanokkal való találkozásaink kimerülnek abban, hogy félrekapjuk a tekintetünket, átmegyünk az út másik oldalára, jobb esetben egy kis aprót adunk és elsietünk. Sajnos sokszor csak odáig jutunk, hogy magunkban mintegy vádaskodva átpörgetjük a feltételezett okokat, amelyek miatt ezek az emberek az utcára kerültek (például munkakerülés, alkohol vagy kábítószer, játékszenvedély), talán azért, hogy megnyugtassuk magunkat, miért is nem törődünk velük. Pedig gyakran egy válás, hitel, betegség, elvesztett munka állhat a háttérben. Talán azt, hogy meleg lakásba térhetünk haza, saját kiválóságunknak és sikereinknek köszönhetjük? Ilyenkor nem jut eszünkbe, hogy ezen a téren is „egyedül Istené a dicsőség”? Igaz, ezt a mondást is egyre ritkábban hallani manapság. Egy kicsit hasznosnak (vagy a megszokottól másképpen hasznosnak) érezhetjük magunkat ha egy kis ételt nyújtunk egy rászorulónak. De tudjátok, mit? Az is elég, ha szólunk egy jó szót. És talán az is eszünkbe juthat, hogy Krisztus arcát leginkább a szenvedőkben, nélkülözőkben tudjuk meglátni.

Önkéntes csapatként, több, általunk is látogatott gyülekezethez hasonlóan mi is megfőzünk 300 adag ételt és szétosztjuk Debrecen hajléktalanjai közt, mindezt január 27-én. Ha van kedved, tarts velünk! Élményben lesz részed.

Keress itt. 

Fotó: Rogovics-Fehér Lajos

A Egyházi piák sorozat első két részét itt és itt találhatod.

Ki lenne az az elveszett és sajnálatra méltó sörkedvelő, aki ne hallott volna a trappistákról és készítményeikről?

De tudunk többet annál, hogy valami jóféle, talán belga apátsági cuccról van szó?

Nézzünk egy kis 'kérdezz-felelek'-et, mielőtt megvizsgálunk néhány trappista sört közelebbről!

Kik azok a trappisták?

A római katolikus egyházhoz tartozó szerzetesrend, a ciszterci rend megreformált ága. Történetüket kiválások kísérik, hiszen a ciszterciek 1098-ban a bencés rendtől eleve azért távolodtak el, hogy még inkább elvonuljanak és elkerüljék az elvilágiasodás. A trappistákat a cisztercieken belül elkülönítő, 17. században indult reform pedig visszatért az ősi ciszterci szabályrendhez, sőt megszigorította azt. Vagyis olyan szerzetesekről van szó, akik, ha az ellazulás bármilyen jelét látták, egyből keményvonalasabb irányba „menekültek”.

Hány trappista kolostor van világszerte? Hányan laknak egy rendházban?

Összesen 175 kolostorban élnek férfi vagy női trappista szerzetesek. Ez egy igazi sikersztorinak tűnik az utóbbi időben, ugyanis 1940-ben még csak 82-nél tartottak (persze a 16. században 750 körül jártak). Ugyanakkor a szerzetesek összlétszáma csökken, jelenleg 23 fő a rendházak átlag lakossága.

Hány kolostorban főznek sört a trappisták?

Összesen 11-ben, ebből 6 Belgiumban, 2 Hollandiában, 1-1 Ausztriában, Olaszországban és az Egyesült Államokban található.

Egyébként mit csinálnak ezek a szerzetesek egész nap?

Hagyományos tevékenységeik: ima, kontempláció, kétkezi munka, tanulmányok folytatása.

Más termékeket is készítenek?

Elég széles a lista: kenyér, sajt, bor, rövid ital, gomba, méz, dzsem, hús, olaj, kozmetikum, tisztítószerek és persze liturgikus tárgyak.

Immár harmadik alkalommal látogatott el Tokodi László atya és Veres János lelkész a Hajdú-Bihar Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetébe, hogy a beszólás lehetőségét az elítélteknek is megadják.