Milyen a lelkész, ha karácsonyozik?

Stresszes. Mert karácsonykor, amikor mindenki (kivéve a benzinkutasokat, tűzoltókat, ügyeletes egészségügyiseket és rendőröket stb.) ünnepel és legalább ilyenkor szeretne valami csodálatosat átélni, ő dolgozik. Jó, hát nem: szép szóval úgy mondjuk ezt, hogy szolgál. Istennek. Bár némely emberek úgy gondolják, hogy inkább nekik. Igen, sokaknak a lelkész/pap a karácsonyi hangulatfelelős. Akinek kell valami szépet és jót mondani, hogy szent mázzal leöntse az ünnepet, hogy megadja azt a fényt és melegséget, amit ők nem tudnak megteremteni vagy csak lusták hozzá. És hát ez bizony stresszes.

Nem tudom, hogy ismered-e a viccet, amikor az istentisztelet/mise végén a ritkán látott (karácsonykor, húsvétkor, szökőévben, világpusztuláskor megjelenő) embert a lelkész/pap udvariasan emlékezteti, hogy az Isten seregének tagjaként máskor is lehetősége van felbukkanni. Mire a válasz: Ja, igen, de én a titkosszolgálatban dolgozom… No komment.

Most térjünk el egy kicsit a finn Joulupukki személyétől, mert bár ő az „igazi”, mégsem róla szeretnék beszélni.

De kire is emlékezünk december 6-án? Valóban élt egy Miklós nevű ember, aki ennyire szerette a gyermekeket? És az angolszász országokban miért 24-én hozza az ajándékokat Santa Claus?

Kicsit néha sajnáltam is az ottani gyerekeket, mert ők nem kapnak december elején csokit, (cserébe viszont Haloweenkor bezsebelnek belőle egy csomót - érdemes megnézni ezt a videót: itt a szülők bekamuzzák a csemetéjüknek, hogy egy éjszaka alatt megették az összes édességet. Szerencsére akadt pár kis srác, akik nagyvonalúan megbocsátottak az éhes felmenőknek :) )

Nos, a fentebbi kérdésre a válasz az, hogy tényleg valós személy az alapja a mai Mikulás figurájának.

De vajon ki volt az eredeti Mikulás, akire december 6-án emlékezünk a gyermekek nagy örömére? És hogy kapcsolódik hozzá a pálinka? :O

„Akkor a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odajött hozzá a kísértő és azt mondta neki: ’Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek legyenek kenyérré.’ De Ő ezt válaszolta: ’Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik.’ (Mt 4,1-4; Szt. Jeromos Kat. Bibliatársulat fordítása, Bp., 2002.)”

Csak utólag döbbentem rá, hogy ennek a Szólj Be a Papnak! alkalomnak miért volt a lehető legfrappánsabb helyszíne az egyes és kettes vonalát is bejáró debreceni villamos. Hiszen az egész este arról szólt, hogy mind keresünk valamit, mind vágyódunk valami után, amiről tudjuk, érezzük, hogy milyennek kellene lennie. El tudjuk képzelni, ki tudjuk mondani, egyetértés van közöttünk arról, hogy mit kellene jelentsen a karácsony. S ennek ellenére - akárcsak a villamos – életünk is kötött pályán rója köreit, és ez a pálya évről évre konokul elkerüli, sőt egyre távolodik a betlehemi jászol szentségétől. Cserébe színes fényekbe és giccsbe öltöztetett műanyagvilágban zakatol, ahol az ízek émelyítenek, az arcokat és testeket fényképfeldolgozó algoritmusok torzítják a mindenkori divat és közízlés mediánja felé, a kielégülés azonnali és örömtelen.

Fotó: Rogovics-Fehér Lajos 

Az internet többek között azzal az ígérettel lépett színre, hogy a tudományos kutatást, az ismeretek terjedését fogja előmozdítani. A hiperhivatkozások rendszere azt lenne hivatott szolgálni, hogy a fizikai könyvtárak használatát kiváltva sokkal gyorsabban, egyszerűbben lehessen az egyik releváns műről ugrálni a másikra. Aztán persze a gyakorlatban hamar kiderült, hogy az emberek a szellemi elmélyülés helyett inkább kattintanak fizetett hirdetésekre, gagyi mémekre vagy épp pornótartalmakra.

A Szólj Be a Papnak! egy újabb eseményére került sor nemrégen egy villamoson. Két pap, két lelkész és három fogyasztóvédő jelenlétében. Eredetileg a villamos mindkét oldalán Jézus alakja lett volna ábrázolva: megfeszítve, két nagy cekker ajándékkal a kezében! Sokatmondó, hogy nem mertük ábrázolni, miközben mindannyian  tudjuk, hogy ez a valóság. Ha nem ez lenne, ugyan mit keresnének fogyasztóvédők a karácsonyi vágyaink villamosán?

Miközben végigzötykölődtünk a fűtött villamoson, visszagondoltam arra a didergős, istállószagú első karácsonyra, amikor Mária ugyancsak zötykölődve érkezett meg Betlehembe, de egy szamár hátán. Nem arról volt szó, hogy nem adták át neki a helyet a villamoson, hanem hogy sehol sem volt számukra hely.

Fotó: Rogovics-Fehér Lajos 

Egy kérdés fogalmazódott meg bennem, amikor leszálltam a villamosról: ha az istállószagot felcserélik fenyőillatra, a hideget a meleg szobára, a nélkülözést a kényelemre, Jézust az ajándékokra, a világosságot a karácsonyi fényekre, és az angyali szózatot elnyomják az ünnepi leárazások rikkancsai, attól mi még az eredeti terméket kapjuk? Vagy, kedves fogyasztóvédők: lehet hogy már a karácsonyt is hamisítják?

Veres János, református lelkipásztor

"Az vagy, amit megveszel?" című villamoson tartott programunkon készült felvételek az alábbi galériában megtekinthetőek.

További képekért kattints a galériára!

Kezdődik az advent és tobzódhatunk az adventi posztokban. Olvassuk az okosakat, hogy miről szól ez az időszak, és hogyan is kellene megélni.

Az első mítoszrombolás, hogy advent nem december 1-én kezdődik. Szóval ezzel bebukta az adventi naptárak 99,5%-a. :D Advent ugyanis hivatalosan a december 25. előtti 4 vasárnap időszaka, ami idén december 3-án kezdődik és az utolsó adventi vasárnap december 24-ére esik.

 “Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem.” 2 Móz 20,3

A nemzetgazdaságok és a vállalatok a termelés, a haszon növekedését jelölik meg legfőbb értéküknek, legvégső céljuknak. Nem csoda, hogy sok családnak és egyénnek is a gyarapodó bevételek vagy materiális javak összessége jelenti az önazonosság alapját (vö. „az vagy, amit megeszel, amit megépítesz, amit megvásárolsz”). Egyéni, közösségi és társadalmi szinten is arra hajtunk, hogy nagyobbak legyünk, rangosabbak és többet birtokoljunk valamiből (vagy legalább kisebb legyen a veszteségünk). Az államapparátusok lázasan számolják a GDP alakulását, az államháztartás egyenlegét, az államadósság mértékét, és ezek a mutatók határozzák meg, hogy mennyit érnek a valuták és hányadik helyen szerepelnek az országok a befektetési rangsorokban. A vállalatok profit-toplistákon akarnak szerepelni, emellett a részvényárfolyamok alakulása jelenti nekik a legfőbb rangmérőt. A családok nagyobb házakba költöznek, de aggódhatunk, hogy aztán a több pénzt hazavinni igyekvő szülőknek és az iskolai jó eredményért különórákon görnyedő gyerekeknek lesz-e elég szabadidejük, hogy a megújult otthont élvezhessék. Bárki előtt nyitva az út, hogy ilyen-olyan testrészét tetszés szerint megnövelje, megvastagítsa, stb.

Az emberi mivoltunkból fakadóan kell, hogy legyen valamilyen célunk. Az utóbbi évszázadokban a végső célok, az ember rendeltetésének keresését a szubjektív szférába száműzték, mivel az ilyen dogokról állítólag nem lehet tudományos megállapításokat tenni. És valóban, a modern tudomány képes arra, hogy a legváltozatosabb fegyvereket kifejlessze, de az emberi lét értelméről nem tud semmit sem mondani nekünk; ez pedig azt mutatja, hogy a tudomány-eszmével van valami alapvető probléma. Mégis lépten-nyomon megjelennek kollektív célok, de ezek csak a tátongó űrt kitölteni próbáló, „Isten-pótlékok”, bálványok, mint például a kommunizmus, nácizmus és társaik törekvései. A növekedés mítoszát is ide sorolnám, ami talán valamivel kevésbé látványosan és lassabban öl, mint a fentiek.

A Facebook-oldalunk és blogunk egyik legkitartóbb követőjének ajánlom ezt az írást, ő mostanában a boszorkányüldözés témájában kérdezget bennünket fáradhatatlanul. Leszögezném, hogy célom nem az, hogy a szükségtelen kegyetlenséggel lezajlott, sajnos rengeteg halálos áldozattal járó eljárások lefolytatóit mentegessem. Csupán azt a kérdést teszem fel, hogy az egyház sara volt-e mindez.

Először is, protestánsként is hangsúlyoznám, hogy ez a téma nem csak a katolikus egyház krónikájához tartozik, a reformáció előtti régi (közös) egyház dolgaiért is felelősséget kell vállalni. Később pedig a protestáns területeken is folytak bőven eljárások, lásd salemi boszorkányok.

Ugyanakkor ne felejtsük el a következőket:

• Az egyház alapvetően tiltotta a boszorkányhitet, mint a pogány hiedelemvilág elemét. Ince pápa 1484-as kiadványa (bulla), is mérsékelten foglalt állást a témakörben, dogmatikailag nem szólt a boszorkányság mivoltáról. Valójában csak Németország néhány területén rendeli el az inkvizíciós eljárást.
• A Boszorkányok pörölye nem jogi dokumentum, a világi hatóságokra nem kötelező. Európában elválik egymástól az egyházi és világi jog és joghatóság. Persze tagadhatatlan e szöveg hatása és tekintélye a kontinens országaiban. Az 1530-as Constitutio Criminalis Carolina viszont birodalmi törvény volt és szintén foglalkozik a boszorkányok elleni eljárásokkal.
• Magyarországon a Boszorkányok pörölyét például nem vezették be, és az egyház sem vett részt ilyen jellegű perekben. Ami ennél elgondolkodtatóbb, hogy a könyv kiadásának helyétől (Speyer) mindössze 100 km-re (!) található Mainzban (a Német-Római Birodalom egyik választófejedelmének, a mainzi érseknek a székhelye) a mai napig kérdéses a könyv hatása, ugyanis az ottani ismert esetekben nem hivatkoztak rá!

Ha lemaradtál, az első részt itt olvashatod el.

 „Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgy hogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincsen énbennem: semmi vagyok.” (1 Kor 13. 1-2.)

A családtagjaink és barátaink már jól ismerik, talán unásig is hallgatták már a megismerkedésünk történetét, mert szívesen és gyakran beszélünk róla.  Számukra sok újat ez a bejegyzés nem fog nyújtani. Vagy talán mégis. :)

Szinte minden délután vagy este elsétáltam a tokaji evangélikus parókia előtt (így hívják a protestánsok a lelkészlakást, továbbá a görög katolikus papok lakását is így nevezik, a római katolikus papok plébánián élnek). Semmilyen komolyabb oka nem volt, hogy mindig arra vettem az irányt, egyszerűen csak szerettem arra járni, és onnan lesétálni a Tisza partra. Majd’ minden alkalommal láttam, hogy a parókia udvarát egy fiatal (és nem mellesleg jóképű) srác rendezgeti. Hol füvet nyírt, hol sepregetett vagy éppen a bokrokat, fákat metszegette. Gondoltam is magamban, hogy a város vallási kínálatában újra megjelenő evangélikus egyház nem spórol ezen, naponta kertésszel gondoztatja a szép nagy udvart. Ez azért meglepett egy kicsit, de az evangélikus felekezetnek olyan régóta nem volt már helyben lakó lelkésze a városban, és olyan keveset tudtam róluk, hogy mindezt betudtam annak, hogy ők a belbecs mellett a külcsínre is sokat adnak.  Mivel akkortájt egy ideje már nem jártam rendszeresen istentiszteleti alkalmakra, és nem találtam olyan egyházi közösséget, ahol igazán otthon éreztem volna magam, nyitott szemmel jártam. Sokszor elolvastam a hirdetőtáblára kifüggesztett istentiszteleti és egyéb alkalmak időpontját. Volt bibliaóra, és filmklub is, ami nagyon érdekelt film- és mozirajongó lévén, mégsem mentem el egyszer sem. Magam sem tudom miért nem volt bátorságom hozzá. (Ricsi máig a szememre veti ezt.)