Ez a rendszeresen megjelenő sorozat olyan emberekről szól, akiket a római katolikus egyház szentté avatott. A cím egyrészt abból fakad, hogy kevés ennél menőbb dolog létezik a világon, másrészt onnan, hogy mielőtt valakit szentté avatnak, rendszerint vizsgálják, hogy vitt-e véghez csodákat az életében. E két faktorra tekintettel értékelni is fogjuk a megvizsgált szentek életét 1-től 10-ig terjedő skálán. Az első rész itt olvasható.

Aquinói Szent Tamás

A mai választottunk egy ismert személyiség, lévén, hogy munkássága nem csak az egyházi tudománynak fektetett évszázados alapokat, de pengeéles logikája a filozófia olyan titánjait nyűgözte le, mint John Locke, vagy éppen Georg Wilhelm Friedrich Hegel.

Tamásról sok helyen azt írják, hogy grófi családból származott, de ha egészen pontosan akarunk lenni lovagi lesz az. A lényeg, hogy gazdag és befolyásos kis kompánia voltak, testvérei között volt kereszteslovag, meg egy bátyus, akit azért végeztek ki, mert az egyébként császárhű családból a pápa oldalára állt.

Novemberi alkalmunkon kényes témát feszegettek meghívott résztvevőink a Bakelitben: Illyés Gabriella Márta TORG ferences rendi nővér, Dr. Fodor Ákos SFV belgyógyász szakorvos, Kovács Krisztián református lelkész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem adjunktusa, valamint egy témában érintett házaspár, Záhonyi Lajos és felesége, Kata izgalmas beszélgetést folytattak az eseményen megjelentekkel.

Ugye mindenkinek megvan az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyv? Az elsőre kicsit visszataszító felütésű műben olyan alkotásokról esik szó, melyek meghatározták a mozi elmúlt több mint egy évszázadát, és megtekintésük erősen ajánlott. Nos, a listával annak szubjektivitása miatt nem csak lehet, hanem kell is vitatkozni, és mi is hasonló diskurzust szeretnénk elindítani az alábbi felsorolással, amely szerintünk a tíz legjobb, legmélyrehatóbb, legnagyobb mondanivalóval rendelkező Jézus-filmeket idézi fel.

A cikk első része ide kattintva érhető el.

A világ legszebb története, 1965

A második világháború után több mint tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a rendezők ismét bibliai témákat vigyenek (széles)vászonra. Az 1956-ban bemutatott Tízparancsolat, és az 1959-es, tizenegyszeres Oscar-díjas Ben Hur igazi úttörőnek bizonyult: a jeruzsálemi herceg hányattatásait feldolgozó eposzt több, evangéliumi személyről készült film követte (A nagy halász, Poncius Pilátus, Barabás), 1961-ben azonban bemutatták az előző bejegyzésünkben már megemlített Királyok királya modern feldolgozását.

Négy évvel később pedig az addigi legnagyobb költségvetésű Jézus-filmre ülhettek be az emberek, mai árfolyamon ugyanis 177,5 millió dollárba került A világ legszebb története forgatása. Ha arra gondolunk, hogy ezt a hatalmas összeget a sztárgázsik és az autentikus helyszínek vitték el, részben csalódnunk kell: bár az alkotás felvonultatta Max von Sydow-t Jézus, Charlton Hestont Keresztelő János, valamint Telly Savalast Pilátus szerepében, a másfél évtizeddel korábban megjelent, Fulton Oursler-kötet alapján íródott cselekmény végig az USA-ban, pontosabban Nevada, Utah, Kalifornia és Arizona államokban játszódott, illusztris, de nem éppen bibliahű tájakon végigkalandozva.

Elég csak megemlíteni a Hegyi Beszéd hátteréül szolgáló Grand Canyont, és máris megértjük, miért nevezi a filmes szakma vadnyugatinak von Sydow svéd, kék szemű és szőkésbarna hajú Jézusát - akit ráadásul az amerikai közönség alig ismert. Az alkotás annak ellenére, hogy igencsak lazán kezeli a Megváltó csodáit, összességében végighalad az evangéliumok történetein, és bő fél évszázados kora ellenére ma is nagyszerű példa lehet, például iskolás gyerekek számára: A világ legszebb története majdhogynem egyetlen csepp vér nélkül mutatja be a passiót a csaknem három és fél óra utolsó részében.

Szólj Be a Papnak! Azon kevesek kedvéért, akik esetleg még nem tudják, mi is ez: Laci atya két protestáns kollégájával, Veres János református és Asztalos Richárd evangélikus lelkipásztorral együtt havi rendszerességgel vitafórumot tart a Bakelit kávézóban, ahol bárki szabadon felteheti hittel, egyházzal kapcsolatos kérdéseit. Hasonló vitafórumokat már más helyszíneken, például ifjúsági fesztiválokon is tartottak.

A „Szólj Be a Papnak!” eredeti magyar ötlet vagy valamely más országban működő kezdeményezés átültetése?

Ilyenről még nem hallottunk, hogy máshol is lenne. Ezt itt Debrecenben találta ki néhány srác, akik az evangelizációról szóló hittanra jártak hozzám. Elgondolkodtak azon, hogy milyen rossz a mai világban tapasztalható közöny az egyház iránt. Megszületett a fejükben az ötlet és a „Szólj Be a Papnak!” elnevezés, aztán a helyszín – hogy valamelyik kocsma legyen –, s ezzel az egyházat is kimozdítsák a tespedtségből. Hiszen vannak olyan papok, akik nem is találkoznak nem hívő emberekkel! Rám ez szerencsére nem jellemző, mert az evangelizáció mindig is közel állt hozzám, s épp ezért nagyon örültem, amikor Berecz Péter, a főszervező megszólított és felkért a közreműködésre.

Nemhogy nem mi vettük át máshonnan az ötletet, hanem már máshonnan is érdeklődnek a kezdeményezés iránt, szeretnének hasonló fórumokat szervezni. Szívesen segítünk, közreadjuk a logónkat, és cserébe annyit várunk, hogy a rendezvény alapvető nyitottsága maradjon meg: olyan emberekhez is jusson el, akik nem az egyház tagjai. Illetve fontosnak tartjuk az ökumenizmust is, tehát ne csak egy felekezet papjának, lelkészének lehessen beszólni.

A Bakelit kávézóban tartott alkalmak mindig egy-egy témához kötődnek (pénz, szexualitás, a rossz jelenléte a világban stb.). Amikor kimentek egy fesztiválra, bármit kérdezhetnek a résztvevők vagy ott is témához kötött a beszélgetés?

A Campus fesztiválon is előre meghatározott témákhoz kötődött a három beszélgetős alkalom, bár nem sikerültek jól, mert rosszul időzítettünk: egyidőben kezdődtek a koncertekkel. A személyes beszélgetések – amikor a nap folyamán ültünk az asztaloknál és oda lehetett jönni hozzánk – sokkal jobban sikerültek, egészen őszinte és mély kérdéseket tettek fel. Jártunk már a debreceni börtönben is, ahol például nem tudtunk eljutni a témáig, mert nem hagyták, annyira sok volt a kérdésük. Témák abból a célból vannak, hogy legyen kiindulópont. Ismétlődő kérdéseket azonban állandóan kapunk. Velem kapcsolatban például a cölibátus kérdése mindig felmerül, akármiről szól is az alkalom.

Volt olyan, hogy tényleg „beszóltak” nektek és nagyon provokatív kérdést tettek fel?

Most már egyszer-kétszer volt. Az elején kevésbé, hiányoltuk is. Újabban már kaptunk támadóbb kérdéseket, például az egyházon belüli szexuális visszaélésekről, pénzügyekről és az Egyház bűneiről (keresztes háborúk, boszorkányégetések). Fontos kérdés, hogy mit kezdjünk ezekkel a történelmi tényekkel, amikre nem biztos, hogy büszkének kell lennünk.  Azonban kellően árnyaltan kell látnunk őket.

Gyerek vagy nem gyerek? Ez itt a kérdés, dilemma, aggály, aggodalom, félelem, szorongás, pánik! Számos házaspárnak nincs lehetősége természetes úton gyermeket vállalni. De szabad-e elítélnünk azokat az embereket, akik a lombikprogramtól várják az esélyt? Az esélyt egy olyan családra, amiről álmodtak. Az esélyt, ami nemcsak az ölükbe pottyan, hanem komolyan dolgozni kell érte.

Mi a lombik? Isten és a természet törvényei ellen való tett vagy Istentől kapott lehetőség? Emberi okoskodás vagy még emberibb reménykedés? Vajon a 21. században mitől különbözik egy megtermékenyített petesejt beültetése és egy szív átültetése?

Talán abban, hogy egy szív sosem kérdezi meg, hogyan került abba a testbe. Az ember viszont folyamatosan meghatározza magát, keresi az identitását. De mégis hogyan tudja mindezt megtenni egy lombikbébi (lombikfelnőtt)?

Az élet érték. Akkor is érték, ha egy steril környezetben, talán egy hideg, átlátszó csőben kezdődik. Az élet egy kérdés, akkor is, ha a számára legtökéletesebb környezetből származik.

De vajon mi választ kapunk-e a kérdéseinkre hétfőn? Meglátjuk!

November 20. 19h, Bakelit

Hogy hívják a keresztény szuperhőst?

Á-men

Ördögtől valók?

Egy barátom nemrég lelkesen újságolta, hogy a Thor: Ragnarök-re indul a moziba. Félig csipkelődve emlékeztettem Mózes második könyvére (23, 13): „Más istenek nevét ne is említsétek, hallani se lehessen a szádból!” Mire ő: Keresztények nem nézhetnek ilyesmit, vagy mi? Erre fel kicsit átgondoltam a dolgot és most összegzem, mire jutottam.

Kezdjünk egy kemény állásponttal, Gál Péter atya szerint a New Age propagandagépezet részét képezik az istenpótlék szuperhősök: „a Superman (Übermensch?) a magasabb tudatszintű, a titkos erővel és hatalommal, kozmikus tudással rendelkező Vízöntő-ember, az új mágus, aki a gyermekek elé korlátlan hősként, a felnőtt elé Istenként van állítva. A szuperállapot célja: Istenné legyél”.

Sajnos nem meglepő, hogy a kötöttségektől minden irányba menekülni próbáló korunk nem hús-vér embereket állít példaképnek, akik bűneikkel és hiányosságaikkal együtt emelkedtek ki közülünk. Hanem a korlátlan fantázia által kreált lényeket, akiket a szuperképességeik végül kihúzzák a csávából. (Azért mondjuk Christopher Nolan Batman filmjei elég árnyalt jellemfejlődést mutatnak be.) Ugyanakkor viszonylag ritka lehet, hogy valaki tényleg felnézzen a szuperhősökre és függővé váljon tőlük, az emberek többsége egész egyszerűen azért megy moziba vagy olvas képregényt, hogy szórakozzon. Mielőtt kifejteném, hogy mi is a probléma ezzel, nézzünk meg néhány béna próbálkozást ezen alkotások keresztény szempontból történő mentegetésére.

Keresztény üzenet?

Teljesen hiábavaló azzal próbálkozni, hogy Jézus is egyfajta „szuperhős” volt. Hát nem: ő az élő Isten, az út, az igazság és az élet, csak Rajta keresztül van út az Atyához, minden általa lett. Ez eléggé más liga.

„Keresztény vagyok és minden szerepem Istennek ajánlom” – nyilatkozta Hugh Jackman, aki az érthetetlenül Farkasnak fordított Rozsomákot alakította. Vannak olyan keresztények is, akik Daredevil papját irigylik. Egy-egy ilyen izolált megnyilvánulást ne próbáljunk felnagyítani.

Isten olyan, mint Gombóc Artúr. És nem, nem arra gondoltam, hogy Isten egy kedves, kövér madár, aki rajong a csokoládéért. Megvan, hogy Gombóc Artúr melyik csokoládét szereti?

Igen, csak ezeket a fajtákat. Így van ezzel Isten is.

A nagy keresztény klisék egyike, hogy a keresztény hit teljesen leszabályoz és valamiféle egyenmagatartást kell felvenned.

1. nagy klisé: A keresztények mind egyformák. KÖTELEZŐ az egyformaság.

Indítunk itt, a blogon egy új sorozatot, melyben bemutatjuk a debreceni ifjúsági csoportokat, hogy aki keres, az jó közösségre találhasson. ;) Fogadjátok sok szeretettel az első részt, melyben a Megtestesülés Plébánia ifjúsági csoportját ismertetem Nektek! :)

A Megtestesülés Plébánia városunk egyik legújabb katolikus temploma, a 2000-es évek elején épült fel. A közösségi élet szerteágazó és sokszínű, a női tornától kezdve, a hobbi elektronikán át, a szemlélődő imacsoportig mindenki megtalálja a korosztályának és érdeklődésének megfelelő csoportot.

Az ifjúsági hittan (18-30 év) csoportja, amelynek én is tagja vagyok, számos éve működik. A csoportba egyetemisták, fiatal felnőttek látogatnak el, akik teendőik mellett tartalmas beszélgetésre vágynak, mindennapi és nem mindennapi kérdésekről elmélkednek. És mindezt jó hangulatban. Ezt a csoportot szeretném röviden bemutatni, lássuk:

A nagyszámú közönség előtt zajló eseményt két bemutatkozás nyitotta meg.

Elsőként Kocsis Dániel görögkatolikus papot ismerhettük meg egy kicsit, aki Rómában, erkölcsteológiai egyetemen töltött évei alatt tanult a homoszexualitásról és ebben a témában írja a szakdolgozatát is. E munkáját nem csupán elméletekre alapozva végzi, hanem meleg emberek tapasztalatait és történeteit is meghallgatja személyes találkozók révén. Mindezek ellenére úgy véli, hogy még nem találta meg a fogást a témán.

Ezt követően Ádám kapta meg a mikrofont, aki rendhagyó módon a papok és lelkészek mellett ült kint, annak ellenére, hogy ő maga nem egyházi személy. Elmondta, milyen módon kötődik ő és a családja az egyházakhoz, és azt is, hogy az egyetemen vallásszociológiát is tanult. Azt is megosztotta - kissé feszülten - hogyan fogadta el a melegségét és hogyan gyakorolja jelenleg a hitét.

Ő tette fel az első kérdést, amelyben megfogalmazta az egyik félelmét: mi lesz, ha a gyülekezetében megtudják, hogy meleg, és nem áldozhat többet, vagy ami még jobban bántaná, hogy anyukáját kibeszélik, kiközösítik emiatt.

A 6. században alapított bencés rend regulájának (szerzetesi szabálykönyv) az italfogyasztás mértékéről szóló része óvatosan felveti, hogy a „bor egyáltalán nem való szerzeteseknek”. Szent Benedek azonban igen bölcsen arra jut, hogy mivel a szerzeteseket lehetetlen erről meggyőzni, kiegyezik azzal, hogy ki-ki tartsa be a saját adottságaihoz illő mértéket (egy hemina bor naponta).

A tihanyi apátságba látogatva ma is hamar találkozhatunk az alkohollal, méghozzá igen kellemes formában. Egy öt tagú apátsági sörcsaládból választhatjuk ki a nekünk leginkább tetszőt, van világos, ír típusú vörös, búza, meggyes és levendulás változat is, mindegyik kiváló. A Tichon márkanevű italokat a tapolcai Stari kézműves sörfőzde készíti. Ne legyünk olyan elszállt sznobok, hogy felrójuk, hogy nem helyben főtt sörökkel van dolgunk. Ugyanis az 1055-ben alapított apátság történelme korántsem volt csupa móka és kacagás. Hosszabb-rövidebb időre szüneteltetni kényszerültek ottani működésüket a bencések, ez történt a török hódoltság alatt, vagy amikor II. József túltolta a felvilágosodást, és a szocializmus évtizedei alatt is.

Az apátság hagyományosan a hitéleti és lelkiségi tevékenysége mellett gasztro-központként is funkcionált, már a 11. században több mezőgazdasági terület és sok állat tartozott hozzá, valamint többek között húsz szőlőműves és két szakács. Az 1950-es államosítás óta ma már nincs bencés borászat Tihanyban. Nem úgy, mint Pannonhalmán, de erről majd máskor. :)