A 6. században alapított bencés rend regulájának (szerzetesi szabálykönyv) az italfogyasztás mértékéről szóló része óvatosan felveti, hogy a „bor egyáltalán nem való szerzeteseknek”. Szent Benedek azonban igen bölcsen arra jut, hogy mivel a szerzeteseket lehetetlen erről meggyőzni, kiegyezik azzal, hogy ki-ki tartsa be a saját adottságaihoz illő mértéket (egy hemina bor naponta).

A tihanyi apátságba látogatva ma is hamar találkozhatunk az alkohollal, méghozzá igen kellemes formában. Egy öt tagú apátsági sörcsaládból választhatjuk ki a nekünk leginkább tetszőt, van világos, ír típusú vörös, búza, meggyes és levendulás változat is, mindegyik kiváló. A Tichon márkanevű italokat a tapolcai Stari kézműves sörfőzde készíti. Ne legyünk olyan elszállt sznobok, hogy felrójuk, hogy nem helyben főtt sörökkel van dolgunk. Ugyanis az 1055-ben alapított apátság történelme korántsem volt csupa móka és kacagás. Hosszabb-rövidebb időre szüneteltetni kényszerültek ottani működésüket a bencések, ez történt a török hódoltság alatt, vagy amikor II. József túltolta a felvilágosodást, és a szocializmus évtizedei alatt is.

Az apátság hagyományosan a hitéleti és lelkiségi tevékenysége mellett gasztro-központként is funkcionált, már a 11. században több mezőgazdasági terület és sok állat tartozott hozzá, valamint többek között húsz szőlőműves és két szakács. Az 1950-es államosítás óta ma már nincs bencés borászat Tihanyban. Nem úgy, mint Pannonhalmán, de erről majd máskor. :) 

  „Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent.” (Kol, 3,14)

Talán minden másképp alakul, ha gyermekkoromban jártam volna hittanra a barátnőimmel. A szüleim ezt nem tartották fontosnak, na meg a nyolcvanas évek közepe-vége felé ez még mindig kicsit kényes téma volt. Jóságra, kedvességre, a gyengébbek megsegítésére neveltek. Azt láttam, hogy mindig adunk azoknak, akiknek nincs, segítünk a bajbajutottakon. Keresztényi, nem? De a templom, az egyház és Isten nem volt téma nálunk. Én ennek ellenére buzgón olvastam a gyerekbibliát, olykor imádkoztam, megnéztem minden Jézusról szóló filmet, de fogalmam sem volt az egyházak belső életéről. Arról, hogy a hívek a vasárnapi istentiszteleten/misén túl igazából rengeteg közös alkalmon vannak együtt a templomon kívül is, ahol rendszerint nagyon jól is érzik magukat. A papok és lelkészek (fogalmam sem volt mi a különbség közöttük) a szememben teljesen megközelíthetetlenek, és misztikus figurák voltak, pedig nagyon is emberiek. Milyen kár, hogy minderről semmit nem tudtam! Mennyi jóból maradtam ki! Istennek hála a kislányaim már ebben az élő, nyüzsgő, szeretetteli egyházi közegben nőnek fel. De hosszú volt az út idáig.

Veres János református lelkipásztor, Tokodi László római katolikus pap és Asztalos Richárd evangélikus lelkész szavai által új köntösbe öltöztek a több száz évvel ezelőtti hitviták.

2017. október 28-án tartottuk meg a Hitvitát a debreceni Líciumfánál. Az alábbiakban az ott elhangzottak olvashatók és néhány ott készült kép látható. Az utcai hitvita után a közeli kávézóban folytattunk jó hangulatú beszélgetést az érdeklődőkkel, kötetlenül lehetett kérdezni a hitvita résztvevőitől a reformációról, bálványokról, szentekről és sok minden másról.

 Résztvevők:

• M– Moderátor
• AR – Asztalos Richárd
• TL– Tokodi László
• VJ – Veres János

Bevezetés

M: Isten hozott minden kedves érdeklődőt! Itt állunk a híres líciumfa mellett, amely fává terebélyesedett ördögcérna bokor. A városi legendárium szerint a reformáció debreceni kibontakozása idején Nagyváradról érkezett a városba Ambrosius kanonok. Az új irányzat itteni képviselőjével, Bálint pappal ezen a helyen vitatkozva Ambrosius mester letört egy ágat egy bokorról, a földbe döfte és azt mondta: „Akkor lesz valami az új hitből, amikor ez a földbe szúrt lícium fává nő!”. Bálint pap azt felelte: „Akkor fa lészen”. Abból az ágból nőtt ki állítólag ez a fa, szimbolizálva a reformáció megszilárdulását. Most felelevenítjük e helyen a korabeli hitviták hangulatát, aktuális kérdésekkel foglalkozva. Bemutatom Ambrosius és Bálint mai „utódjait”, Asztalos Richárd lutheránus hitszónokot, Tokodi László domonkos szerzetest és Veres János református prédikátort.

A résztvevők egy pódiumon állnak

VJ: Áldás, békesség!

TL: Dicsértessék a Jézus Krisztus!

AR: Erős vár a mi Istenünk!

AR: Tegnap még nem volt itt ez az állvány! (a pódiumra mutat)

VJ: Melyik bálvány?

TL: Nem bálványt, hanem állványt mondott!

AR: Mondjuk igaz, hogy bálványokba sem túl nehéz belebotlani, tele van velük a világ. Nietzsche szerint a világban több a bálvány, mint a valóság.

VJ: Ha már a bálványoknál tartunk, e fa tövében bizonyára felmerült ez a téma párszor.

TL: Akartok beszélni róla?

Hó vége van, várom már a fizetést, mert a számlákat, a lakbért, a törlesztőt fizetni kell. Persze jó lenne, ha bevásárolni is el tudnék menni és nem csak az akciós áruk határoznák meg, hogy mi fog az asztalra kerülni és mi nem. Mikor lesz már vége ennek az örökös körforgásnak, hogy

• nem tudom, hogyan fogok kijönni a hó végén;
• a hiteltörlesztésemnél remegve figyelem az árfolyamot;
• nem vehetek meg bármit egy mezei élelmiszerboltban és
• a párommal eltöltött vacsora egy étteremben vagy egy nyaralás a Balatonnál is csak kósza ábránd marad – megtakarítás hiányában?

Mit tehetnék, hogy végre kikerüljek – sok sorstársammal együtt – ebből az ördögi és öröknek tűnő körforgásból?

Az alábbi 3 pontban igyekszek bemutatni egy olyan tanulható hozzáállást a pénzhez és vagyonhoz, ami a Szentíráson és keresztény hagyományokon alapul és nevezhető akár lelki-béke kompatibilisnek is.

2017. október 16-án este 7 és fél 10 között Debrecenben, a Bakelit Music Caféban zajlott egy helyi kezdeményezés, a „Szólj be a papnak!” vitaestet fiatal önkéntesek a nyolcadik alkalommal szervezték meg. Témául az erősen vitatott „Melegek és az egyház” kérdéskört tűzték napirendre a szervezők. A rendezvény látogatottsági csúcsot döntött, a kis kávézóban 150 ember, túlnyomó többségükben fiatalok zsúfolódtak össze, hogy meghallgassák négy, magyarországi történelmi egyház papjának a válaszait a témáról feltett kérdésekre.

Az alábbi elképzelt párbeszéd játszódott le a szerző három különböző lélekrésze (Aktivista Atti, Buzgó Balázs és Cinikus Csabi) között, pár nappal később.

Sorozatunk a hitviták történetéből szemezget, többek közt azért, mert mi is megpróbáljuk feleleveníteni a régi hitviták hangulatát egy közelgő rendezvényünkön október 28-án. Az első rész itt olvasható.

Luther fellépése után rossz idő járt a kolostorokra azokon a területeken, ahol győzött a reformáció. Több helyen a kolostorok feloszlottak, iskolává alakultak, a szerzetesek és apácák szétszéledtek, akár meg is házasodtak, mint például Luther és felesége, Bora Katalin.

Csúnyán elmérgesedett a helyzet 1524-ben Nürnbergben. A férfi kolostoroknak ugyan hamar vége lett, de körülbelül 60 klarissza rendi nővér keményen kitartott, nem szaladtak férjet keresni, hanem az immár protestáns városban is kolostori apácaként kívántak élni. A városvezetés mindent megpróbált, hogy eltántorítsa őket. Megfosztották őket gyóntatójuktól, a reformátorok őket ostorozó prédikációit voltak kénytelenek hallgatni. A nürnbergi polgárok voltak olyan bárdolatlanok, hogy köveket dobáltak át a kolostor falán, ezzel az apácák testi épségét veszélyeztetve. Egyes szülők erőszakkal vették ki a lányukat a nővérek közül. A városi tanács további csapásokra készült, rendeletet akartak hozni például az apácák öltözetének világiasításáról.

Az apácakolostor élén Caritas Pirckheimer (eredeti keresztneve Barbara, a kolostorban felvett neve lett Caritas) állt, aki az egyik legnagyobb európai kereskedőcsaládból származott, de nem vonzotta a nagyvilági élet, ezért taníttatása után végleg a kolostorban maradt. A humanizmusban járatos nő nem adta meg magát, beadványokat írt, többek közt arra emlékeztetve a protestánsokat, hogy ennél még a törökök is toleránsabbak.

Caritas humanista tudós testvéréhez fordult, aki jó viszonyban volt Philipp Melanchthonnal, és el tudta érni, hogy az ifjú reformátor 1525-ben elmenjen a nürnbergi kolostorba. Melanchthon Buzogány Dezső kolozsvári egyháztörténész szavaival élve az első reformátori nemzedék „csatársorának tagja, élvonalbeli játékos”, aki nem mellesleg az „erdélyi református egyház ősatyjának” is tekinthető. Luther barátja, lelkésztársa, a reformáció tanainak összegzője, tanári munkája miatt „Németország, sőt Európa tanítójának” is nevezik.

 "Fáby vagyok! Nem is tudok mást mondani. Fáby vagyok! Keresztény, hívő, református, humoros, hangos, türelmetlen, határokat feszegető nőszemély. Fáby vagyok! Sziasztok! :)"  

Nem is tudom, hogy az első bejegyzésemet hol kezdjem. Ott, hogy "én", vagy rögtön a "problémáinknál"? Bár szeretek in medias res belevágni a dolgokba.

Most inkább mégis elmesélem nektek az okokat!

Ki vagyok én? Miért is csinálom ezt? Ez nektek miért jó? Vagy miért nem! Tehát szép sorban.

Én Fábián Eszter vagyok, de hívjatok csak Fábynak. 5. éves református teológus. Igen, PAP leszek. Vagyis LELKÉSZNŐ, de ki tartja számon.

Szerintem nem gondoltam át, mielőtt ezt a hivatást választottam. Vagyis, csak egy 18 éves fejével (bocsi 18 évesek, amúgy jók vagytok :D). A választást nem bántam meg. De azóta eltelt 6 év, és felgyűltek bennem a kérdések. Az egyetemen sokat megválaszoltak, de 10x annyit tettek mellé. Szóval rengeteg kérdésem van. Önmagamról, Istenről, a világról!

Sorozatunk a hitviták történetéből szemezget, többek közt azért, mert mi is megpróbáljuk feleleveníteni a régi hitviták hangulatát egy közelgő rendezvényünkön október 28-án.

1609-1614 közt a reformáció és a katolicizmus/ellenreformáció egy-egy jeles képviselője feszült egymásnak, méghozzá nyilvános (azaz valójában nem a címzettnek elküldött) levelek formájában. Pázmány és Alvinczi rövid bemutatását a keretes részekben olvashatjátok. Sajnos Alvinczi Pázmánynak címzett üzenetei nem maradtak fenn, de mivel a későbbi esztergomi érsek elég sokat idéz belőlük, elég jó sejtésünk van a tartalmukról.

Pázmány Péter

Miről szóltak ezek az írott pengeváltások? Néhány ”klasszikus” protestáns – katolikus vitatémán mentek végig, például, hogy melyik irányzat az eretnek vagy bálványozó, a papoknak nőtlennek kell-e lenniük, stb.

Bár mindkét oldalon rendkívül művelt, szellemes elmékkel van dolgunk, akik hozzájárultak a magyar irodalmi nyelv csiszolásához, az írások fölényeskedők és tele vannak maró gúnnyal és iróniával. Annak ellenére, hogy a vitairatok sorai közt olvasva kiderül, hogy méltó ellenfélnek tartották egymást, Bitskey István így fogalmaz a Pázmány Öt levelét közreadó kötetben publikált tanulmányában: „nem beszélhetünk (…) itt dialógusról, amelyben a szemben álló felek közös erőfeszítést tesznek az igazság kiderítésére, hanem csak polémiáról, amelyben a küzdő felek tapodtat sem mozdulnak el szilárdan védelmezett szellemi álláspontjuktól.”