Kocsis Dániel görögkatolikus papot, nyíregyházi egyetemi lelkészt, az egyik korábbi eseményünk válaszadóját, a magyar papi válogatott egyik tagját kérdeztük a foci és a hit kapcsolatáról.

Mit gondolsz, vajon miért szerettünk volna Veled interjút készíteni a futball és a vallás összeegyeztethetőségéről?

KD: Életem legfontosabb alkotó eleme az Istennel való kapcsolatom, aztán a családom, utána pedig a foci… Nem csak maga a játék, hanem annak minden eleme, főként a szurkolás.

Édesapám egyszer elvitt egy LOKI – Újpest meccsre, azóta számomra csak egy csapat létezik, a DVSC.

Éppen ezért örültem a megkeresésnek, hiszen ritka az, hogy egy papot a profi foci világáról kérdeznek, ami látszólag távol áll mindentől, amit az Egyház képvisel… Pedig az Egyház nem mást, mint az Ember életébe akar olyan segítséget adni, ami annak minden területén használható. Ezért merek válaszolni kérdéseitekre.

Kocsis Dániel atya középen, sárga mezben, 2018-ban, ekkor a torna legjobb kapusa díját is elnyert, forrás

A debreceni futball a város büszkeségének számított nemrég. A fiúk most az első osztályból való kiesés elkerüléséért küzdenek. Érdekesség, hogy a Mezőkövesd focistája, Cseri Tamás a hétvégi forduló után felvetette, hogy vereségük után talán az egész borsodi csapatnak együtt kellene templomba mennie. Futball és hit kapcsolatáról kérdeztük Veres Jánost (VJ), a Debrecen-Árpád téri Református Egyházközség lelkészét, aki a Szólj be a papnak! kezdeményezés egyik alapító tagja is.

„Szent Luigi”, azaz Aloisius Scrosoppi a futballjátékosok és a focidrukkerek védőszentje

Június 4-én volt éppen 100 éve annak, hogy a versailles-i Nagy-Trianon palota Cotelle-csarnokában Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd rajta hagyta a kézjegyét azon a dokumentumon, ami a történelmi Magyarország sorsát végérvényesen megpecsételte. A szomorú centenárium apropóján szervezetünk egy olyan online eseménnyel készült, amelynek témája a hit és a magyarságtudat kapcsolatát próbálta körüljárni. Ebben a közös gondolkodásban – természetesen nem véletlenül – olyan atyák és lelkészek vettek részt, akik maguk is valamelyik szomszédos ország magyar kisebbségéhez tartoznak és próbálnak a saját anyanyelvükön missziót folytatni gyakran más anyanyelvűek körében is. Velünk volt Böjte Csaba katolikus ferences szerzetes, aki erdélyi és a dévai gyermekotthon létrehozásával vált világszerte ismertté; Kacsó Géza, aki a kárpátaljai Bátyúban szolgál református lelkészként; Nagy Olivér, aki Felvidéken, Alsószeliben evangélikus lelkészként tevékenykedik; illetve az anyaországot képviselve Orosz István, görögkatolikus pap, a Máriapócsi Nemzeti Kegyhely igazgatója. Az est moderátora – mint már oly sokszor – Hájas István református teológus hallgató volt, aki szintén a határontúli magyarságot erősítette ezen az estén, ugyanis ő maga is Kárpátalján született.

 A címben említett idézet az esemény során Böjte Csaba atyától hangzott el, s ez a mondat tulajdonképpen az egész beszélgetés konklúziója, mégis azért bátorkodtam ezt kezdésként idecitálni, mert tulajdonképpen ez volt a kiindulópont is. Az atyák és lelkészek szinte egyhangúlag jelentették ki a beszélgetés során, hogy Isten előtt nem számít az, hogy ki milyen nemzetiségű, ugyanis a mennyországban ennek semmiféle jelentősége sem lesz. Identitásunk elsődleges meghatározója az, hogy keresztény emberek vagyunk, Krisztushoz tartozók, így a nemzetiség egy hívő ember számára abszolút másodlagos kell, hogy legyen. Mindezekkel együtt természetesen abban is egyetértettek válaszadóink, hogy fontos megőrizni anyanyelvünket, kultúránkat, s ebben a hitnek kiemelkedő szerep jut, különösen az elcsatolt területeken.

A ”karanténkönyvtáram” gyarapodásnak indult és valahogy mindig Trianonba botlottam, bizonyára a 100 éves évforduló miatt. Megjelent egy történelmi sci-fi regény, amely arról szól, hogy mai katonák helikopterrel térnek vissza a mohácsi csatába, megelőzendő azokat a történelmi folyamatokat, amelyek a magyar történelmet megrengető békeszerződéshez vezettek. Tényleg egyedi és izgalmas olvasmány. A „mi lett volna, ha…” vonalon halad az alternatív Trianon novellákat tartalmazó kötet is, amelyben az ötletes szerzők azzal a gondolattal játszanak el hogyan is nézne ki a dolog, ha másként alakul a nagyhatalmi döntés. E két könyv apropóján érdemes megjegyezni, hogy jól mutatják: 100 év után is annak kapcsán jön leginkább lendületbe a fantáziánk, ha azt kell elképzelni, hogy lehetett volna megelőzni, milyen lett volna, ha nem úgy alakul…

A pozsonyi Kék templom, Lechner Ödön, 1908

Különleges, a magyar nép számára nagyon fájdalmas seb keletkezett 100 évvel ezelőtt az I. világháborút lezáró ”békediktátum” után. Több millió magyar testvérünket szakítottak el, akik sokáig nem is gondolkodtak magukról felvidékiként, kárpátaljaiként, partiumiként vagy délvidékiként, mert ők magyarok voltak identitásukban. A korabeli beszámolókból tudhatjuk, hogy sokan csak egy ideiglenes, átmeneti időszakként gondoltak erre, amit összeszorított fogakkal át kell vészelni.

Az egyházak és a híveik is reménykedtek egy átmeneti ”babiloni fogságban”, amelyből Isten kiszabadítja a népét. A környező hatalmak – Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – viszont tettek arról, hogy az újonnan hozzá csatolt területek népességét asszimilálják, teljesen ellehetetlenítsék. Támadták az egyházakat is, a magyar nyelvet, a kultúrát, mostoha körülmények voltak. Sokszor egyházkerületek, egyházmegyék is kettészakadtak, árván maradtak. Hirtelen kellett a semmiből felépíteni magukat, hogy legyen a magyarságnak egy összetartó közössége, hitbeli támasza, mely megerősít a nyomorúságban.

„Magyar az, akinek fáj Trianon…” – ezt a gondolatot többen Illyés Gyulának vagy Karinthy Frigyesnek tulajdonítják, de dokumentálhatóan Patrubány Miklós nevéhez lehet kötni, aki az ezredfordulón hozta vissza a köztudatba. Magyarországi magyarként is fájhat számunkra nagyon, de talán ezt az anya és apa szerephez viszonyítanám a gyermek születése kapcsán. Mi vagyunk az apa, a határokon túli testvéreink pedig az anya, akiknek el kellett viselni a szülési fájdalmat, a vajúdás szörnyű valóságát. Nekik kell elviselni a ”hontalanságot”, a vádló tekinteteket, az anyanyelv használatának korlátozását, mindezeket a terheket napról napra elhordozni.

Tolkien A Gyűrűk Ura trilógiájának 1954-es megjelenése óta különféle fantáziavilágokban élhetünk. Ian Livingstone híres neves „lapozgatós” könyvei (melyek itthon a rendszerváltáskor jelentek meg) már arra is lehetőséget adtak, hogy az olvasó legyen a főhős. A digitalizáció előretörésével pedig ezek a világok a zsebünkbe kerültek. A sajtó szinte minden évtizedben (vagy még gyakrabban) kreált egy nagy balhét ennek kapcsán: azok a hangos keresztény közösségek, amelyek sátánizmust és pogányságot kiáltottak a fantasy világok kapcsán - féltve a keresztény identitást - mindig megtalálták ezeket a „kezdeményezéseket”.

Gimnazista koromban én személyesen és generációs szinten is kaptam támadásokat, amiért a M.A.G.U.S szerepjátékkal játszottam. De emlékezhetünk akár a Harry Potter sikereinek árnyoldalára: felvetődött a kérdés a konzervatívabb oldalról, hogy miért neveljük a gyermekeinket boszorkányságra és fekete mágia használatára. Ez a jelenség oda vezetett, hogy a liberálisabban gondolkodók már mém szinten karikírozzák ki ezeket (pop kulturális szinten az Ifjú Sheldon AD&D-s epizódjától kezdve számos esetet lehetne említeni erre).

De valóban kell-e félnünk a fantáziavilágok kreálta istenségektől, és tényleg bűn-e a játék. Elvégre a Tízparancsolat nem írja, hogy ne játszunk LOL-t, vagy Call of Duty-t.

Miért ez a hosszas bevezetés? Azt gondoltam, hogy ez a  fajta gamer-keresztény ellentét eléggé megosztó téma ahhoz, hogy alapanyagul szolgáljon egy Szólj Be a Papnak! eseménynek…

Nemcsak hogy vannak Magyarországon is, de most egy csapatot összeállítottunk belőlük, és egy online esemény keretei közt találkozhatunk velük. Valószínűleg megtudjuk, hogy mi a kedvenc videojátékuk, de leginkább olyan kérdések kerülnek terítékre, mint a jó és rossz kérdése a játékokban, a szerepjátékok személyiségformáló hatása vagy éppen az, hogy szabad-e „játékból” mészárolni. Az interaktív alkalom lényege az, hogy a nézők által kommentben küldött kérdésekre érkeznek majd válaszok.

Kiss Zsolt Attila, római katolikus plébános

Fent a felhőkben - egy közös térben és időben - töltöm az időmet, naponta több órát, már nem is számolom. Egy olyan helyen, ahol egyedül vagyok - de mégsem, mert sokan mások is ott vannak. Bár láthatatlanok, de valahogy mégis ott vannak! Egyedül - vagy közösségben? Hogy is van ez?

Sokszor valójában nem szeretem a csapatomat. Nem értik a lényeget. Nem hallják a tanácsaimat, mert túlságosan el vannak foglalva a saját dolgukkal. Mindenki a saját ügyét viszi előre, a saját elképzelését, saját stratégiáját akarja megvalósítani. Idegesítő egy csapat! Soha nem jó nekik, amit én teszek! Ha megyek előre - visszahúznak. Ha maradok hátul védeni - nélkülem nem boldogulnak. Nem igaz, hogy sehogy se jó! Nem igaz, hogy nem lehet jól csinálni és megfelelően kommunikálni! Mit csináljak? Hogy magyarázzam meg nekik, hogy valahogyan máshogy kéne?

Minden és mindenki meg akar újulni. Ez a legfőbb vágyunk! Mert élet van benne. A föld évről évre új formát és új alakot ölt. Nem nyílik kétszer ugyanúgy a cseresznyefa, a folyó sem ugyanabban a mederben folyik. Az ember létezésének alapja a megújulás, a felfrissülés.

Ezt egyházként sem felejthetjük el! A megújulás létezésünk alapja. Krisztustól kapott rendeltetésünk! Nem lehet az egyház, csakúgy mint a cseresznye fa sem, évről évre ugyanaz. Hiszen a növekedés változással jár! A növekedés olykor veszteséggel jár, ugyanakkor örömmel is! Ezeket a keserédes pillanatokat mi sem spórolhatjuk meg. De vajon tudunk-e egyházként hitelesen felfrissülni és megújulni? Igen! Ha átengedjük magunkon a Krisztus megújító és növekedést adó erejét.

Az emberek napjainkban, főleg a jóléti államokban mindenhez azonnal, rögtön, de legalábbis haladéktalanul akarnak hozzáférni, vagy éppen megszerezni. Legyen az pénz, párkapcsolat, diploma, vagy bármi, az előzőeknél sokkal lényegtelenebb dolog az Ebayről, AliExpressről, Amazonról.

Egy-egy ünnep felé közeledve a boltokban óriási tömegeket láthatunk, hiszen fel kell készülni arra, hogy a hosszú hétvége miatt (maximum!) 3 napig nem lesz bolt, nem tudjuk megvenni azt rögtön, ami eszünkbe jut. Legyen az bármennyire felesleges dolog, ha belegondolunk.

Az ilyen készülődés közben sokszor elfelejtjük magát az ünnepet is. Nagypéntek Magyarországon 2017 óta ünnepnap. De vajon hányan tudják, hogy pontosan mit ünneplünk ezen a napon és miért? Úgy gondolom, a felgyorsult világban ezek az ünnepek és minden más is elveszíti eredeti értékét és célját.

Lehet, hogy egy-egy munkához, ajánlathoz, árucikkhez azonnal hozzájutunk, csak azt nem vesszük észre, hogy mi magunk is árucikké válunk ezáltal. Hiszen egy munkahelyi állásinterjún elvárás, hogy el tudd adni magad.

Számos, HR-es és pszichológus szakember ajánl olyan kurzust borsos áron, amin megtanítják, hogyan válj szinte egy termékké, és hogyan reklámozd magad, ami által sikeres és boldog leszel. Persze díszítőelemként a saját képességeidet is megvillanthatod, de az ajánlás szerint ezzel azért óvatosan.