Már másodjára volt karantén-húsvét. Illetve sokan remélték még, hogy az idei mégsem lesz az, de aztán mégis. Mi kezdettől fogva sejtettük, hogy ez is egy távolságtartásos ünnep lesz.

Mindenki fáradt már az egész járványtól és mindentől, amit fizikailag, lelkileg vagy szociálisan jelent. Az ünnep viszont jön, a koronavírus-járvány ellenére sem marad el. De hogy lehet ünnepelni, amikor szinte mindenkiben az van, hogy ez megint nem olyan ünnep lesz, ahogy megszoktuk?  - kérdeztük magunktól, amikor a gyülekezeti ünnepet terveztük.

Ki kellett mondani, hogy a húsvét idén is jön. Idén is van mit ünnepelni. Sőt, idén is kell ünnepelni, mert most még inkább az ünnep tud erőt és reményt adni a hétköznapokhoz. Szóval le a csüggedéssel, a korlátokkal; gondoljuk végig, hogy mit lehet tenni, illetve mire van szükség! 

1. Valami teljesen új

A régi-új püspökünk, Fekete Károly megelégelte, hogy a járvány miatt nem találkozhat a többi lelkésszel, ezért kiscsoportos beszélgetéseket szervezett, hogy találkozzon velük. Ezeken mi is részt vettünk. Nem voltak fennkölt szavak, csak mindenki elmondta, hogy mi a nehéz neki és mi volt az, ami jó, ami segített. Jó volt kicsit együtt lenni a rég nem látott kollégákkal.

Innen jött az ötlet, hogy csináljuk ezt meg a gyülekezetünkben is! Hiszen ott is régen találkoztak már az emberek! Akik jóban vannak, még csak-csak keresik egymást, de a többiekkel már rég látták egymást.

Az ökumenikus összefogással megtámogatott atya keresetét kedvezően bírálta el a legfelső bíróság március 24-én, Skóciában. A taláros testület szerint jogellenes volt teljeskörű istentiszteleti tilalmat bevezetni. Angliában, Walesben és Észak-Írországban az egész járványidőszak alatt szabadon lehet folytatni a közösségi hitgyakorlást, ezért találta támadhatónak a skót kormány templomokat bezáró döntését a glasgowi Tom White, katolikus pap.

Tom White. Fotó: ADF International

„Aránytalan, szükségtelen, jogellenes” a korlátozás, szólt az érvelés, az ügyet képviselő ügyvéd pedig „az állami hatalommal való rendkívüli visszaélésről” beszélt. Az Egyesült Királyság többi részétől elütő skót szabályozás furcsaságát az is fokozta, hogy közben a ruhatisztítók, italboltok és biciklikereskedések nyitva tarthattak.

Nagy Károly Zsolt református teológust, néprajzkutatót, antropológust kérdeztük, hogy vajon napjainkban válságba került-e a református identitás, mik a legfőbb jellemzői, érdemes-e katolikus elemekkel felrázni a református imákat, illetve mit gondol a Szent Ignác-i imamódszerről. Vajon a hitbeli irányultság képes-e áthatni az egész embert?

„Hová lett a református öntudat?” címet viseli doktori disszertációja. Melyek a magyar református identitás legfőbb jellemzői Ön szerint?

Erre a kérdésre meglehetősen nehéz lenne olyasféle választ adni, hogy a református identitás jellemzője ez, meg az, meg amaz. Ennek oka egyfelől a (kulturális) identitás természetében, másfelől magában a református felekezeti közösségben van. Az identitásunk segít bennünket abban, hogy azonosuljunk egy csoporttal vagy épp megkülönböztessük magunkat egy másiktól, segít a mindennapi apróbb-nagyobb problémáink megoldásában, azzal, hogy eszközöket és tudásokat ad ahhoz, illetve hajlamossá tesz bennünket arra, hogy ilyen vagy olyan módon oldjuk meg a gondjainkat. Egy közösség ezeket a viszonyulásokat és problémamegoldásokat a kulturális emlékezetében – például történeteiben, hőseiben vagy sajátjának tartott tárgyaiban - raktározza el, és többnyire rutinszerűen működteti. Ezt a rutint nevezhetjük kultúrának. Amíg minden problémánk megoldható rutinból, addig nem nagyon szokott kérdésessé válni az identitásunk, amikor viszont a rutin nem működik, előjönnek a „kik vagyunk mi?”, „hogy kell ehhez a dologhoz – esetünkben: református módon – viszonyulni?” jellegű kérdések. Ilyenkor egy közösség általában elkezdi mozgósítani a kulturális emlékezetében tárolt tudását, bölcs gazdái előhozzák a közösségi tapasztalat „óságait”, s ezeket is felhasználva, újraértelmezve olyan válaszokat fogalmaznak meg az aktuális kihívásokra, melyek a közösség tagjai számára is megnyugtató módon kapcsolatba hozhatók a régi válaszokkal, s így próbálják egyfelől megoldani a problémát, másfelől fenntartani a közösség önazonosságának tudatát és érzését.

Az identitás tehát alapvetően reflexív természetű, vagyis kialakulásához szükség van arra a másikra, akihez viszonyulunk, vagy arra a problémára, amit meg kell oldanunk. Ezek a tényezők pedig nem csak időben, de térben is nagy változatosságot mutathatnak: más a „konstellációjuk” a 17. század három részre szakított Magyarországának különböző fennhatóságú területein vagy napjainkban egy szatmári, református többségű faluban és egy közép-magyarországi nagyobb városban, ahol közel azonos arányban élnek egymás mellett keresztyén felekezetek. Így azután a különböző református közösségek református identitása is eltérő lesz.

Kiss Ákos, ateista önkéntesünk könyvajánlóját adjuk közre.

Az ember általában nem azért olvas űrkutatásról szóló könyveket, hogy keresztényi tanításokat vagy vonatkozásokat keressen benne... De mint tudjuk, Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Gene Kranz: Failure Is Not an Option (magyarul Houston, baj van!) című könyvét olvasva annyi vallásos hivatkozást találunk, melyek mellett nehéz elmenni. Hiszen - egy ilyen olvasmányélmény után - az már biztos, hogy a ’60-as évek űrprogramja, a Holdra szállás és még megannyi lehetetlennek tűnő küldetés nem csak a példátlan tudományos és mérnöki teljesítménynek, vagy a pilóták bátorságának köszönhető, hanem az akkori teljes NASA személyzet erős hitének is. 

A Houston, baj van! című könyv

Kranz egyébként az űrkorszak legendás alakja, aki a földi irányítás vezetőjeként a Mercury-program kezdetétől, a Gemini-, és Apollo-programon át a Space Shuttle programig (egész pontosan a Challenger-tragédiáig), 34 éven át szolgálta a NASA-t. Egy igazi kisvárosi környezetből származó, konzervatív családi háttérrel rendelkező patrióta, aki 19 évesen az amerikai légierő kötelékébe belépve megjárta a koreai háborút, majd az akkor induló űrprogarmban próbált szerencsét és épített egy példa nélküli karriert.

A múlt heti marsjáró-landolás kapcsán kapott „kihívást” egy fiatal teológus, aki Instagramon válaszol kérdésekre. Egy NASA-pólós tudomány-fanatikus azt kérdezte tőle: hogyan kezelné a keresztény vallás, ha földönkívüliekbe botlanánk? Arra is kíváncsi volt, mi az egyházi vélemény arról, hogy rengeteg pénz megy el űrkutatásra.

A kérdés:

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Szólj Be a Papnak (@szoljbeapapnak) által megosztott bejegyzés

A válasz:

Az Instagram a fiatalok körében talán az egyik legnépszerűbb közösségi alkalmazás, melynek adottságait számos influenszer kiaknázta. Csűry Csaba, görögkatolikus teológus is meglátta az ebben rejlő lehetőséget, s oldalán elindította a „A teológus válaszol” rovatot, ahol az érdeklődők az egyházzal, hittel vagy világgal kapcsolatos kérdéseiket tehetik fel neki, melyre ő tabuk nélkül ad válaszokat. Csabával korábban már készítettünk interjút, melyet itt tudsz elolvasni.

A kérdésekre a teológus az Intagram-oldalán: @csurycsaba a sztorik között teremt lehetőséget, ahol a kérdés anonim módon, az arra adott válasszal együtt jelenik meg. A felhasználók olyan morálteológiai témákat vetnek fel mint a mesterséges megtermékenyítés, az önkielégítés, az egyház és homoszexualitás, de szóba kerülnek filozófiai, s más felekezetekkel kapcsolatos témák is.

Az alábbiakban dr. Bálint Bálint László kutatóorvos reakcióját adjuk közre, melyben Laci atya "coming out" videójára reagál. Laci atya szerint a homoszexualitás fejben dől el, ő szívesen segít kigyógyulni annak, aki hozzá fordul. Lássuk mit gondol a tudós a nemi identitásról.

A XX. század közepén elterjedt fukuyamai jövőkép a liberális demokráciában és a globális gazdaságban jelölte meg a XXI. század működési modelljét. Ezt a modellt támadták alapjaiban és vezettek a nyugati demokráciák átalakulásához és a totális megfigyeléshez a szeptember 11-i merényletek. A bekövetkezett törés lokális háborúkkal járt a civilizációk összecsapását vizionáló huntingtoni modell szerint. A XXI. század első két évtizede után, ezekből a politikai és gazdasági előzményekből épült fel egy új társadalmi perspektíva, melynek alapja az etnikai, rassz és nemi identitásában fluid ember.

A legnagyobb különbség, ami két ember között lehetséges az férfi és nő között van. Nemi identitásunk komplex, sokrétű és bonyolult. Meghatározottsága ősi és mély. Minden egyes sejtünk különbözik és egy férfinak minden sejtjében van egy olyan genetikai állomány, az Y-kromoszóma, amely magzati fejlődését eltéríti az alap programtól, ami a női test programja. Hogy még bonyolultabb legyen, a női test önmagában is heterogén genetikailag. Minden női sejt két X-kromoszómát tartalmaz és ezek közül csak az egyik működik, a másik kikapcsolt állapotba kerül, a nő az egyik X-kromoszómát az édesanyjától örökli, a másikat az édesapjától. Az, hogy melyik van kikapcsolt állapotban sejtenként eltér, azaz a nők esetében nem minden sejtben működnek ugyanazok a gének. Van olyan sejt, amelyben az apától örökölt X-kromoszóma van bekapcsolt állapotban, van olyan sejt, amelyben az anyától örökölt X-kromoszóma aktív. Egy fiú esetében az X-kromoszóma mindig az édesanyától származik és minden sejtben működik. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a nemek meghatározottsága genetikailag nagyon erős. 

Köszönjük a hozzászólásokat, őszinte megosztásokat, amiket a Hol vannak templomainkból az egyházi iskolák diákjai? bejegyzés kapcsán kaptunk Instagramon, Facebookon és e-mailben. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy rengeteg visszajelzést kaptunk. Ezek közül szeretnénk most idézni párat.

Vannak akik, nem szívesen adnák gyermeküket egyházi iskolába:

„A saját gyermekemet nem adnám egyházi iskolába. Jobb, ha a világgal kerül konfliktusba, mint ha ún. keresztyénekkel kell már ilyen fiatalon meghasonulnia.”

„Ha a keresztény oktatás továbbra is kizárja a Szentlelket a falai közül, és megmarad amolyan konzervatív agit-prop intézménynek, akkor soha a büdös életben nem ajánlom senkinek, hogy oda írassa a gyerekét.”

Mások a példamutatás fontosságát, valamint annak hiányát emelték ki:

„Azzal a szomorú ténnyel szembesültem, hogy úgy akartak minket a templomba "küldeni" a tanárok, hogy ők maguk viszont nem jártak (sokszor hittan tanárok sem!). Ezen kellene (úgy hiszem a legtöbb helyen) változtatni, hogy a tanárok mutassanak példát: ha szeretnék, hogy a diákok járjanak templomba, akkor bizony ők is járjanak.”

„A kérdésre a válasz egyszerű. De nehéz megvalósítani. Ki kell venni az ideológiát az egészből.  Úgy kell az egészet csinálni, hogy a gyerekek számára is fontos legyen az egész. Lássanak példát, de úgy is érezzék, hogy az egész az övék is.”

Mi a keresztények jövőképe? Népegyház kis aktív maggal és nagyszámú, lazán kapcsolódó „szimpatizánssal”? Vagy a többséghez képest alternatív életformát felmutató „szubkultúra”? Milyen lelki „szolgáltatást” tud nyújtani az egyház a többségi társadalomnak a XXI. században? Az egyházi iskolák elitképzők vagy a hitre nevelnek? Vitassuk meg január 21-én 19 órától a FB-on.

Az ökumenikus imahét kapcsán kérdezhetjük tabuk nélkül a magyarországi nagy egyházak képviselőit (köztük egy szerzetes nővért is!) az egyház jövőképével kapcsolatban.

Akik a válaszadást bevállalják:
Balog Zoltán – református püspök
Deák Viktória Hedvig OP – domonkos rendi főnöknő
Fabiny Tamás – evangélikus elnök-püspök
Kocsis Fülöp – görögkatolikus érsek-metropolita

A moderátor:
Berecz Péter – Szólj Be a Papnak! alapítója

Az eseményünket a FB-oldalunkon élőben tudod majd követni, a közvetítést a shoeshine.hu csapata segítségével valósítjuk meg.

Ha érdekelnek a beharangozó cikkeink, akkor az egyházi iskolák helyzetéről szólót itt tudod elolvasni. Az népegyház, vagy szubkultúra első részéért, ahol azt vesézzük ki, hogy mi a keresztények jövőképe, ide kattints, a másodikat pedig, ahol azt vitatjuk meg, hogy szubkultúra-e a keresztény hit, itt találod.

Az előző bejegyzésben azt a kérdést tettem fel, hogy mi a gátja annak, hogy népegyházként működjenek ma Magyarországon a nagyegyházak, miközben az „infrastrukturális” feltételek (intézmények, anyagiak, támogatások, stb.) erre többnyire adottak. Felvetődik egy olyan válaszlehetőség, hogy a „keresztény szubkultúra” hátráltatja azt, hogy az egyháztól távolabb élők az egyház „szívében” lévő, aktivista mag irányába gravitálva jobban elköteleződjenek. Akármennyire is meglepő, a megoldás pont ennek az ellentéte. Azaz nem azért nem tud kiteljesedni a népegyházi potenciál, mert a keresztények „szubkulturálisan” viselkednek, hanem éppen azért, mert nem eléggé élnek másképpen, mint a nem hívő többségi társadalom.