Mi a keresztények jövőképe? Népegyház kis aktív maggal és nagyszámú, lazán kapcsolódó „szimpatizánssal”? Vagy a többséghez képest alternatív életformát felmutató „szubkultúra”? Milyen lelki „szolgáltatást” tud nyújtani az egyház a többségi társadalomnak a XXI. században? Az egyházi iskolák elitképzők vagy a hitre nevelnek? Vitassuk meg január 21-én 19 órától a FB-on.
Az ökumenikus imahét kapcsán kérdezhetjük tabuk nélkül a magyarországi nagy egyházak képviselőit (köztük egy szerzetes nővért is!) az egyház jövőképével kapcsolatban.
Akik a válaszadást bevállalják: Balog Zoltán – református püspök Deák Viktória Hedvig OP – domonkos rendi főnöknő Fabiny Tamás – evangélikus elnök-püspök Kocsis Fülöp – görögkatolikus érsek-metropolita
A moderátor: Berecz Péter – Szólj Be a Papnak! alapítója
Az eseményünket a FB-oldalunkon élőben tudod majd követni, a közvetítést a shoeshine.hu csapata segítségével valósítjuk meg.
Ha érdekelnek a beharangozó cikkeink, akkor az egyházi iskolák helyzetéről szólót itt tudod elolvasni. Az népegyház, vagy szubkultúra első részéért, ahol azt vesézzük ki, hogy mi a keresztények jövőképe, ide kattints, a másodikat pedig, ahol azt vitatjuk meg, hogy szubkultúra-e a keresztény hit, itt találod.
Az előző bejegyzésben azt a kérdést tettem fel, hogy mi a gátja annak, hogy népegyházként működjenek ma Magyarországon a nagyegyházak, miközben az „infrastrukturális” feltételek (intézmények, anyagiak, támogatások, stb.) erre többnyire adottak. Felvetődik egy olyan válaszlehetőség, hogy a „keresztény szubkultúra” hátráltatja azt, hogy az egyháztól távolabb élők az egyház „szívében” lévő, aktivista mag irányába gravitálva jobban elköteleződjenek. Akármennyire is meglepő, a megoldás pont ennek az ellentéte. Azaz nem azért nem tud kiteljesedni a népegyházi potenciál, mert a keresztények „szubkulturálisan” viselkednek, hanem éppen azért, mert nem eléggé élnek másképpen, mint a nem hívő többségi társadalom.
Passau katolikus püspöke, Stefan Oster, a Szent Család ünnepe kapcsán mondott prédikációjában úgy fogalmazott, hogy manapság a klasszikus, normális családkép már nem egyértelmű a társadalomban, és aki azt képviseli, könnyen megkapja a „régimódi”, „reakciós”, „fundamentalista” jelzőt vagy valami hasonlót.
Kitért az inter-, a transzszexualitás és a homoszexualitás kérdésére és többek közt elmagyarázta, hogy miért nincs olyan, hogy „harmadik nem”.
Nemrég azt vizsgáltuk, hogy az egyházi iskolákba járó diákok, valamint a világi oktatási intézményekben tanuló hittanosok miért nem ülnek át nagyobb számban az iskolapadból a templomok padjaiba miután végeztek.
Az okot én abban látom, hogy a hazai nagyegyházak (értem itt a katolikust, reformátust, evangélikust) előtt alapvetően két eltérő modell áll: az egyiket népegyházi modellnek, a másikat szubkulturális modellnek fogom nevezni. Önmagában egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, de véleményem szerint egy tudatos döntés volna szükséges, hogy a kettő közti prioritást, illetve azok egymáshoz való viszonyát tisztázzuk, elindulva egy határozott irányba. Ellenkező esetben könnyű a „két szék közötti” állapotba kerülni. Természetesen egyik modellbe sem szuszakolható bele a valóság (a továbbiakban azt is szeretném megvizsgálni, hogy mennyiben lehetséges szintézis), és a választást Isten akaratára figyelve lehet csak jól megtenni.
Prédikátor a nép között (Luther a parasztlázadás ellen szónokol)
Megdöbbentő tapasztalat volt szembesülni egy-egy világi fesztivál után – ahová papokkal, lelkészekkel azért mentünk, hogy a vallástól, az egyháztól távol esőket Isten felé tereljük –, hogy a legtöbb kereső, a leginkább érdeklődő általában kiábrándult a vallásból és sokszor az ország valamelyik egyházi iskolájában koptatta a padokat. Tehát az alapok sokuknál megvannak, de valahogy felnőtt korukra mégsem maradtak meg az egyház kötelékében. Egyházi esküvő után talán még a gyermekeiket is megkeresztelik, de elkötelezett, gyakorló keresztényekké mégsem válnak. Mi ennek az oka? Korábban azt veséztem ki, hogy az egyház miért nem bízik bennü(n)k, fiatalokban, most lássuk mi a helyzet az oktatással.
Gyors fejszámolás Persze a legjobb az lenne, ha a fiatalok alapból, 18 éves koruk alatt is már tartoznának egy-egy közösségbe. Azonban, ha azt vesszük, hogy csak az egyházi iskolában jár a fiatal hitéleti alkalmakra, akkor rövid fejszámolás után (Debrecenre vetítve, 6 egyházi iskolában 3 osztályban 25 fő, azaz 450 gyerek, hozzávetőlegesen 30 gyülekezetre nézve) arra a következtetésre juthatunk (450/30), hogy minden évben nagyjából 15 (!) frissen végzett, 18 évesnek kellene megjelennie a város összes (minden egyes!) gyülekezetében. Tehát még egyszer: 30 gyülekezetben 15 lelkes, elhivatott fiatal. Ha ez megvalósulna, bizony egyetlen gyülekezetnek sem lenne problémája. Valószínűleg pap- és lelkészhiányról sem esne szó olyan gyakran. Akkor mégis hol rontjuk el?
Talán még azok is, akik csak felületesebb ismeretekkel rendelkeznek a katolikusok és reformátusok hitgyakorlásának különbségével kapcsolatban, kapásból fel tudják idézni, hogy a hazai református templomok tetején kereszt helyett csillag vagy kakas látható. A kereszt vagy feszület tipikusan nem jelenik meg a legnagyobb hazai protestáns felekezet templombelsőiben sem, továbbá nem jellemző, hogy a hívek nyakában ékszer emlékeztessen Jézus Krisztus halálára és feltámadására. Lehet, hogy több, mint 450 év után nagy arculati változás előtt állnak a reformátusok?
Bogárdi Szabó István, leköszönő dunamelléki püspök mindenesetre az utána következő zsinatra (legfőbb egyházi döntéshozó testület) bízza, hogy ajánlásokat fogalmazzon meg, „amelyekkel hozzásegítik a református hívőket és gyülekezeteinket, hogy a kereszt jelének elhelyezése többé ne afféle huszárcsíny legyen a képzelt, de valójában nem létező purizmussal szemben”.
Az újjáépülő Ráday utcai református ingatlan tervrajza
A dal egy szál dobozgitáron született, s alapvető szerkezete meg is maradt a "felöltöztető" próbák során. Az egyetlen lényeges változás az, hogy az elejére nyitásnak belekerült a refrén, a'capella előadásban. Az utolsó esély dala ez, amolyan helyzetjelentés arról, ahogyan és amiket mostanában megélünk. Arról, hogy olyan dolgokat veszünk túl komolyan, melyeket nem kellene, ellenben fittyet hányunk azokra, melyekkel fontos lenne törődnünk. A szám megírása és publikálása között bő másfél év telt el, ennek ellenére úgy tűnhet, némileg a világjárvány okozta felfordulásra reagálnak az egymás után sorjázó sorok. A zenekar szerint semmi sem véletlen, feltehetőleg ez sem. A helyenként komornak tűnő hangütés ellenére se feledkezzünk meg arról, hogy ez egy alapvetően pozitív végkicsengésű szerzemény.
Még néhány száraz adat: a dalt a zenekar próbahelyén rögzítették. Ebben maximálisan partner volt Gyarmati Balázs (Soundset Stúdió), aki a felvételhez szükséges felszerelését felállította a zenekar második otthonának számító pincehelyiségben. Így a zenészek a lehető legkényelmesebb körülmények között alkothattak.
December 6-án reggelre azért telnek meg a kiscsizmák mindenféle finomsággal, mert élt egykor (3-4. sz.) egy igazán istenfélő férfi, aki többek között arról volt ismert, hogy bárkinek jó szívvel adott. Ez a férfi Mürai Szent Miklós, a katolikus és a görögkeleti egyház szentje. Egy korábbi cikkünkben már részletesen beszámoltunk Miklós püspök életéről.
Ha bizonyos reformátori gondolatok széles körben elterjedtek volna és mélyen gyökeret vertek volna az emberek szívében, akkor ma valószínűleg egy protestáns családba született gyermek sem majszolná örömmel a csokimikulást, de lehet még te sem! Hiszen talán nem is lehetne ilyesmit kapni a boltokban.
A 12. századra elterjedt a szokás, hogy decemberben a társadalom perifériájára szorultak, mint az idős asszonyok, a szegények vagy a gyerekek házról házra jártak és finomságokat, ennivalót vagy pénzt kértek az ott lakóktól. Ezt látva egyes apácák apró ajándékokat kezdtek a gyerekek cipőjébe tenni Szent Miklós ünnepének előestéjén és azt mondták nekik, hogy a finomságok a szenttől származnak. Az évszázadok során más hasonló ajándékozási szokások is kialakultak. November végén Szent Katalin hozott ajándékot, főleg kislányoknak. Olaszországban a félelmetes kecskeszerű Perchta Vízkereszt előestéjén látogatta meg a gyerekeket és cukorkával vagy szénnel töltötte meg a harisnyáikat. A franciaországi, parasztembernek öltözött Tante Arie szamárral érkezett a hegyekből, karácsonyi ajándékokat hozva a jó gyerekeknek és szamárfüles sapkákat a rosszaknak. A legmeghatározóbb alakja ennek a szokásnak a reformáció koráig Szent Miklós maradt, az ajándékot hozó püspök kihagyhatatlan részévé vált a karácsonyi ünnepkörnek.
Megalapozottnak találta a bíróság a közösség elleni uszítás vádját Olaf Latzel brémai evangélikus lelkipásztor ügyében (az eset hátteréről itt olvashattok). A 8100 eurós pénzbüntetés (közel 3 millió forint jelenlegi árfolyamon) a kiszabható legalacsonyabb büntetéshez áll közel és nem kerül be az erkölcsi bizonyítványba. A bírónő indoklása szerint Latzel szándékosan szította a homoszexuálisok iránti gyűlöletet.
A Latzel által tartott házassági szeminárium hanganyaga, amely az internetre felkerült, a lelkész olyan kijelentéseit tartalmazta, mint például: „az egész gendermocsok” pokoli, sátáni és támadást jelent az isteni teremtés rendje ellen. Egy melegfelvonulás kapcsán a „bűnözők” kifejezést használta (ezért később bocsánatot kért).
Debrecent erősen sújtotta 1739 és 1743 között a pestisjárvány, kb. 20 000 lakosból 8200-en vesztek oda, a legpusztítóbb nap 1749. október 19. volt, akkor 164-en haltak meg (akkoriban egyébként csak három orvos működött a városban). A Magyarországot kormányzó Habsburgok egyik bécsi csúcsszerve, a Helytartótanács rendelkezése alapján az alföldi szabad királyi városban is vesztegzárat vezettek be (gyanús eseteknél 21 napig, ragályos házaknál 42 napig tartott a házi karantén). Betiltották például a vásárokat, halotti torokat. Amikor enyhült a helyzet, lazítások jöttek, de a zene és a tánc tiltott maradt.
